Peking felett az ég

Első jó hír: aludtam. Igaz, nem sokat. Éjfélkor feküdtem, és 5-6 körül keltem, jött Gömbi és onnantól jöttek az sms-ek, mentem elé. Reggel érkezett, taxizott. Át is vágták, rögtön a reptéren. Az első taxis 350 元-ért akarta elvinni, aztán végül sikerült egy másik taxisnál 130-ra lealkudni. A lényeg: sikeresen megjött. Bemutattam neki Pekinget, az utcákat, meg mindent. Szerencséjére ki van taposva az út, 14 éves korától kolis, otthon is egyedül él, nem lesz gond. Azért így is meglepődött a postától, meg amikor egy élő hal kiugrott egy porban ülő bácsi kezéből a mocsokban úszó utca közepére, ő utánanyúlt, elkapta és abban a percben ott a tocsogó lében egy deszkába vert rozsdás, szöges fadarabbal lepikkelyezte, és kibelezte, majd a belsőséget az utca közepére dobta. Gömbi is megjött. Egyértelműen a nap híre!

A sarkom rendrakás után

Ebédre a tegnapi 包子-isnél ettünk, de itt már én rendeltem, és tök jól megértet a lány, aki árulta. A tegnapi furcsa ízűek után ma sikerült 牛肉包子-t és 萝卜包子-t is ennünk (marhahússal töltött, és répával töltött baozi). Még mindig eszméletlenül olcsó, igaz, a húsos a legdrágább, az már kemény 1元 (haza árfolyamon 37 Ft), a sárgarépás pedig 8角 volt. (jiao, a yuan váltópénze, 1 元 = 10 角).

Az esti vacsoránk

Ebédet így elég olcsón letudtuk. Kis séta, ücsörgés a parkban. Valahogy nagyon sok fura öreg kínait láttunk. Az öregek ugyanis ápolnak egy szokást: különböző speciális járásokat fejlesztenek ki, és arra esküsznek, hogy ez tartja őket fiatalon. Egy bácsi minden harmadik lépésénél hátrarúgott a lábával, egy néni kanalazott előre a kezével, egy másik néni pedig a karja belső oldalát ütögette, miközben hatalmas térdemelésekkel járt. Velünk szembe le is ült egy bácsi, aki nagyon hangosan ordítatta a rádióját, amiből egy kínai énekesnő szólt, de valami olyan furcsán, mintha kínoznák.

Az étterem személyzete, ahol vacsoráztunk

Aztán döglés. 3 órát még délután aludtunk. Gömbi fáradt volt az út miatt, én roncs voltam, mert egész héten alig aludtam. Ránk fért. Délután négykor kipakoltuk a bőröndöt, rendet raktunk. Néhány napja el sem hittem volna, hogy valaha ki fogok itt pakolni. Egész elviselhető lett a szoba. Kicsi még mindig, de így már mindenkinek megvan a helye. Éljen a kolis élet!

A higénikus pálcikatartó

Ezután életem első pénzkivevését hajtottam végre egy Bank of China automatából, ami majdnem csúfos véget ért. Beraktam a dombornyomott Visa kártyám, beírtam a PIN-t, és felvétel, stb, stb, majd közölte a gép, hogy invalid PIN. Ez meg hogy lehet? Újra. Újra invalid. Harmadjára nem mertem megpróbálni, mert benyeli, aztán mit csinálok itt Kínában kártya nélkül? Be a másik Master Cardom. Ugyanezt eljátszottuk kétszer. Aztán rájöttem a megfejésre. Otthon a bankautomatán a számok felülről úgy jönnek, hogy 123456789. Itt meg nem. Pont fordítva: 987654321. Alig vettem észre, mert a kezelőfelület felett volt egy műanyag burkolat, arra, hogy nem tudja a mellettem lévő lenézni a kódot, de emiatt nem is láttam, hogy mit ütök be, csak ösztönösen nyomtam a gombokat. Eléggé kicsin múlt, hogy nem nyelte le a kártyám. Sikerült azért, most már minden rendben.

Este csajokkal felszerelkezve elmentünk vacsizni. Csatlakozott Laura is, ő is egy magyar lány, aki ma jött, és Zsuzsi szobatársa is, a lengyel Paula. Nagyon meglepő volt, mert a közös nyelv hatunk között nem az angol, hanem a kínai volt. Angol szavak csak néha kerültek bele a szövegbe. Persze, ez picit nehéz volt nekem, és néha kellett egy kis segítséget kérnem a Zsuzsitól, de az alapvető dolgokat egész korrektül fogtam. Mári (Mária bece- és kínaineve) kinézett egy nagyon lepukkant kifőzdét, igazi koszos kínait, és odamentünk be. Ő már volt itt, és semmi baja, ezért mertük bevállalni. A lányok valami padlizsános cuccost ettek, mi marhahúsosat. Egész korrektül elboldogultunk az „étteremben”. Még meg kell szokni, hogy Kínában mindenért előre kell fizetni. Amíg nem fizeted ki az ételt, nem kezdik el készíteni. Pedig a külföldinek van pénze eztb a kínaiak szeretik is kihasználni.. Kis adagot kértünk, de az is hatalmasra sikeredett. Jah, és kis adag tésztás-marhahúsos izé 10 元 volt. Eszméletlenül olcsó, és nagyon finom: Egyetlen para az ott lévő kétes tisztaságú pálcikák voltak. Gömbi nagyon hamar leleste egy szomszéd asztal technikáját: elsőnek fejezte be a vacsorát, az egész tálat megette.

A keleti kampusz kapuja - itt van a mi kolink is

Az estét még Ádám és Marcus ajtaja előtt folytattuk. Gömbi egy kis házi pálinkával belopta magát a srácok szívében, bár Ádám és Gömbi már régebbről ismerték egymást. Egy kis pálinka után sokkal jobb lett a hangulat, és fél egyig elvoltunk. A baj csak az, hogy holnap korán kell kelni. Beiratkozás, és a koreaiak már most befeküdtek az iroda folyosójára a hálózsákjaikkal. Nem tudom, mire ez a sietség, 3 nap van rá, de mindenki azt mondja, essünk túl az elején. Jó móka lesz. Hajnali egy van, szóval megyek is aludni. Remélem, holnap fel tudok kelni.

Egy gyors hír az elejére: Egész nap fúj a szél, ami teljes kifújta a szmogot a  városból! Büszkén jelentem ma Peking felett is kék az ég! Ez a képeken is egész jól látszik! Ritka pillanat, sokáig nem tart!

Már csak egyet kell aludnom egyedül a „szobámban”. Hogy visszasírom a nagy, fényes, budai gyönyörű szobámat! Helyette itt vagyok ebben a lukban. Sokat gondolkoztam, hogy egyedül lenne-e jobb, vagy szobatárssal. nem tudom. Mindkettőnek megvan a maga előnye és a maga hátránya. Pl. ha nincs szobatárs, jobban elférek, úgy talán annyira nem is lenne kicsi a szoba, lenne magánélet, nem kéne máshoz alkalmazkodni, stb. Mint kiderült, ezeket a szobákat mind egyágyasnak tervezték, de aztán megnőtt az ösztöndíjas hallgatók keretszáma, és hirtelen ketten lettek a szobákban. Hátránya is van bőven az egy ágyas szobáknak. Itt van máris a legnagyobb: egyedül maradok a gondolataimmal. Már ma nagyon hiányoztak az otthoniak. Főleg a Kedvesem. Ma estig még kb. jól elvoltam. Aztán valahogy beesteledett, lehűlt az idő, és én már csak arra tudtam gondolni, hogy Vele akarok lenni, hozzá akarok bújni, és soha el nem hagyni őt. Reggel még annyira nem tűnt ijesztőnek az itteni lét, estére megint nagyon félelmetes lett. Folyton Ádám szavai járnak a fejemben: „Peking a világ legjobb helye!”, és ha valakinek, neki igyekszem elhinni.

Peking mint metropolisz

Amúgy ma rendkívül mozgalmas nap volt. 1, reggel reggeliztünk szokás szerint Zsuzsival. Én a kalácsom egy maradékát, ő pedig talán a kekszemet, ami időközben az övé lett már, de nagyon nem bánom, örülök, hogy valamit adhatok azért a sok lelki segítségért, amit adott. Így voltam a szemcseppemmel is. Szegénynek kijött a szemén egy árpa, szóval beáldoztam a szemcseppem. Ennyivel tartozom neki, és jól esett, hogy valamit adhatok, cserébe azért, hogy vele lógok és őt kérek meg mindenre.

Az olimpiai stadion és környezete

Reggeli után elmentünk megtudni, hogy mi az igazság a kolival kapcsolatban. Ugye befizetteték a 400 元 szobakaukciót (most is beleborzongok: 400 元 ezért a lukért) plusz kellett fizetni 100-at, mert nem tudták, hogy az ösztöndíj fizeti-e a szállást. Szerintük 2x 30 元 az 100, így ennyit kellett ott helyben adni. Mi meg örültünk, hogy van fedél a fejünk felett (még nem is láttuk a szobát) és kifizettük. Átmentünk a másik kampuszra, egyenesen a nagyfőnökasszony irodájába, ahol Zsuzsi elmondta mi van, én meg bemondtam a szobaszámom (hatalmas teljesítmény volt tőlem). Azért reggeli zuhanyzóba menet már volt alkalmam gyakorolni. Ugyanis bár a szobaszerződésem tartalmazza, kuka még sincs a szobában. (Mondjuk nem is értem, hova férne be). Ahogy Ádám tanácsolta, nem törődtem vele, hogy érti-e vagy sem én elmondtam. 你好！我有一个问题，我的房间没有垃圾箱! (Van egy problémám, hogy nincs szemetes a szobámban). Erre ő nézett, majd valamit gyorsan kérdezett. Én megismételtem a mondatomat, ő is az övét, majd néztünk egymásra 2 percig némán, ezután közöltem vele, hogy itt lakom, és ez meg ez a szobaszámom. Ő is mondott valamit, majd azt hogy 好, ezt úgy értelmeztem, hogy érti, mit akarok, és így elköszöntem, és elmentem. Megjegyzem: azóta sincs szemetes, de ezt simán csak a kínaiak kínaiságára írom, egyáltalán nem biztos, hogy a kommunikációval volt a baj. Majd holnap ismét nekifutok.

Visszatérve a nagyfőnökasszony irodájába a nagyfőnökasszony közölte, hogy persze, hogy benne van a kollégiumi szoba az ösztöndíjba, és nyugodtan mondjuk meg ezt a recepción. Mire mi ismét okulva Ádámtól („Az információáramlás a kínaiaknál nem működik”), megkértük, hogy hívja már fel nekünk a recepciót. Ő felhívta, és 10 perc alatt úgy elhordta őket mindennek ott előttünk, hogy mikor visszajöttünk a koliba, a recepciósok behúzott nyakkal ültek, és kérés nélkül visszaadták a 100 元-ünk. Ádámék nagyon rendesek voltak most is, alig telt el egy kis idő (épp ajándékot vittünk a nagyfőnökasszonynak, kifejezve hálánkat a segítségért), amikor megkaptam az első igazi sms-em a kínai telómra Ádámtól, hogy nincs-e kedvem vele reggelizni? Persze, hogy igent mondtam, de hogy Zsuzsi se maradjon egyedül, őt is elhívtam Ádám beleegyezésével. Szóval Old Bikes lett belőle, ami egy egyetemhez nagyon közellévő hely. Igazi angol pub-ra hasonlít, európai kajákkal, viszont hasonló árakon is. Egy omlett 23 元 ha jól emlékszem, ami még itthon sem olcsó, 800 forintért. Lehet menni az itteni menzára, 5元-ért halálra zabálhatod magad, csak aztán az 10 percig marad meg benned, plusz fogalmad sincs mit eszel. Szóval ezeken a lehetőségeken rágódni kell még. Reggeli után irány megmutatni Zsuzsinak a helyeket, amiket Ádám tegnap mutatott. Szinte mindent megtaláltunk így vagy úgy, a végén lassan kiismerjük magunkat. Ezt jól mutatja, hogy míg az első nap 10元-ért vettünk 10 liter vizet (Nestlé ivóvíz – a csapvíz ugyanis nem alkalmas ivásra), addig ma már 8.5 元-ért vettük a második 5 literest és ebben a csoda 超市-ben, amit Ádám mutatott (chaoshi – bolt, áruház, szupermarket) ez már csak 7.5 lett volna. Nem baj. Így is vettem szappantartót 1.5-ért, és hozzá szappant, aminek a borítóján Jackie Chan áll boldogan, 2 元-ért. Az ebédem már sokkal merészebb volt, mint a korábbiak: vettem egy hatalmas körtét és egy banánt, s azokat ettem meg. A körte íztelen volt, a banán meg pont olyan, mint az otthoni. Valószínűleg import afrikai banán lehetett. De finom volt. Izgalmas a gyümölcsvásárlás, mert a mennyiség kínai mértékegységben van kiírva 斤 ( jin). Ez pont fél kiló. A mérlegek azonban kilókat mérnek már (公斤), így a kiírt árak mindig fél kilóra vonatkoznak. A banán 斤-je így itt 2.9 volt, de a matrica szerint 5.8, mert ez már kilóban mért.

Madárfészek Stadion

A nagy ebéd után megint felfedeztük Pekinget. Máriával (egy szintén kínai minor szakos lánnyal, aki szintén itt tanul, és ma ismerkedtünk meg), elindultunk a magyar nagykövetségre, hogy jelezzük, itt vagyunk, leadjunk egy fénymásolat útlevelet, cserébe ők meg ugye jelentik a hatóságoknak, hogy ha a koli összedől a nyomor súlya alatt, akkor a romok alatt vannak magyarok is. Mária a 白楼-ban lakik (bailou - Fehér épület). Bár András óva intett tőle, most egész jól néz ki. Van zuhanyrózsa, méghozzá mozdítható, sokkal nagyobb, és világosabb a szobája. Hátrány, hogy nincs szekrénye, vagyis csak minimális van, és állítólag csótányok is laknak ott. Nálunk nekik fizikailag nincs helyük, ezért tuti nincsenek. Persze van egy nagyobb hátránya is a 白楼-nak. 15 perc sétára van a másik kampusztól, ami most kellemes séta, de novemberben valószínűleg kínkeserves túra lesz. Itt nekünk csupán másfél perc az az épület, ahol az óráink lesznek, így az nem olyan megerőltető, mint nekik.

A magyar nagykövetség korántsem szép épülete a diplomáciai negyedben

Elmentünk tehát ma a magyar nagykövetségre. Ez már csak azért is volt jó, mert metróztunk, ami Pekingben nagyon jó. A metró érdekes, tiszta, gyors, igaz, tele van reklámmal és a jellegzetes pekingi szag is ott van, tömeg és minden, de attól még szeretem. A nagykövetség jó egy óra útra volt, de nem bántuk. Igazából kifejezetten jól esett itt lenni. Ez Peking egy olyan részén van, ahova a turistákat is vihetik. Hosszú sugárút, 8 sávos autóutak, tisztaság, csillogás, és rengeteg felhőkarcoló. De ezek már nem a bohócmintás, kívülről csempézett társaikra hasonlítanak, hanem új, szép, elegáns épületek. Ez Peking egy szép arca. A nagykövetség után megnéztük az olimpiai részt, a Madárfészek Stadiont, meg ami ott van. Ez is egy lenyűgöző szelete a városnak, külön épült rá egy metróvonal is. Kifejezetten idilli kép volt. Mária, Zsuzsi, László (a kínai magyaros, akit viszünk mindenhova, mert annyira nem vagyunk bátrak, hogy egyedül kolbászoljunk Pekingben) és én ültünk egy padon, néztük a Madárfészek Stadiont, és hátul ment le a Nap a felhőkarcolók között.

Idilli pillanat- Balról: Mári, László, Zsuzsi (háta)

Este úgy terveztem, hogy elmegyek a Helens-be kajálni. Ott van internet, méghozzá olyan, ami nincs korlátozva. Mind facebook mind youtube van ott, és még hirdetik is. Persze, jó kérdés hogy így meddig maradhat ez a lehetőség meg. Gondoltam itt majd beszélhetek a Kedvesemmel. Este már nagyon hiányzott, de erről már írtam. A lányok viszont nem akartak odamenni (valószínűleg pénzügyi dolgok miatt), szóval egyedül maradtam. Egyedül a gondolattal, hogy én most a párommal akarok lenni, hogy mellé bújni, hogy ott lenni. Éreztem, hogy ha a koliba maradok, akkor annak csak rossz vége lesz. Szóval elővettem a fényképét, bőgtem egy sort, majd írtam sms-t Ádámnak, hogy nincs-e kedve együtt vacsorázni velem a Helensbe? Rögtön felhívott (eszméletlen rendes volt), hogy ők már Marcus-szal egy koreai étteremben vannak, de ha netezni akarok, akkor menjek át másfél óra múlva, addigra hazaérnek, és netezzek tőlük. Plusz jóság, hogy amint hazaértek, valóban írtak, hogy mehetek. Addig is kell valamit csinálni, a mélabú nem lehet opció, mert a végén tényleg összepakolok, és holnap reggel Gömbinek már csak egy pacsit adok a reptéren: Ő száll le, én meg fel. Szóval felhívtam Zsuzsiékat, akik 包子-t (baozi – kínai gőzgombóc sokféle töltelékkel) akartak enni, hogy csatlakozhatok-e. mondták, hogy persze, így elmentem velük egy nagyon kis koszos standra, ahol ettem 2 baozi-t. Az eladó bár mondta, hogy padlizsános és zöldséges amit ad, ehhez képest babpüréset, és valami csípőseset sikerült kapnom, de nem volt baj, így is jó volt. Remélem éjszaka nem lesz semmi baj. (Ádám szerint nem lehet, a baozi jó ételnek számít, és a gőz fertőtlenítette). Egy kis összehasonlítás: a 2db baozi 1.8 元 volt és egészen jól is laktam. Ez azt jelenti, hogy lehet 63 forintból is enni, csak nem olyat, mint amit megszokott az ember és nem is olyan jót. Az estéből egy órát Ádáméknál töltöttem, így tudtam picit netezni, beszélni Misivel, írni neki mailt, válaszolgattam mindenkinek. Most este meg felhívott apa. Annyira örülök nekik. Annyira jó érzés, hogy segíteni akarnak, hogy pénzt és energiát nem kímélve próbálnak életet lehelni belém, hogy halálra aggódják magukat miattam. Már lelkiismeret-furdalásom is van emiatt. Kerike is felhívott. Teljesen odavagyok. Jó tudni, hogy sokan szeretnek, még több ezer kilométerről is.

Ádám ma azt mondta, hogy eszembe ne jusson télen itt maradni, mert meg fogok fagyni, plusz állítólag alig valaki marad. Szóval nagyon úgy néz ki, hogy a félév végén hazamehetek másfél hónapra de a Karácsony valószínűleg itt lesz, mert csak január közepén ér véget a félév, de pontosat majd csak a beiratkozáskor tudnak mondani. Remélem haza tudok menni. El nem tudom képzelni, hogy 1 évet folyamatosan lehúzzak itt. Most arra koncentrálok, hogy ez a hét meglegyen. Még csak hétfő, és még nagyon sok van a hétből. Dolgozom az ügyön!

Szeretek mindenkit és nagyon-nagyon hálás vagyok, azért a sok-sok mindenért, ami kapok. Tényleg el kell menni, hogy az ember rájöjjön, mik az értékek, mi minek számít! Most még rendet rakok. Holnap jön Gömbi, és fut a szoba mindhárom négyzetmétere. El sem tudom képzelni, hogy fogunk itt elélni ketten. Remélem valóban türelmes lesz velem, mert nem lesz könnyű velem. Hisztik, és mélypontok lesznek. De ha elnézi, cserébe én is, ha csomószor hajnali háromkor részegen próbál majd felmászni a pogácsaszaggató deszka keménységű felső ágyra.

Kínát és a kínai tájakat népszerűsítő hatalmas LED-fal egyik része a Tiananmen téren, a hősök emlékoszlopa előtt.

Leszállva a buszról még egy kicsit gyalogolni kellett, a 30 kilós bőröndöt taszigálva magunk előtt, majd megérkeztünk a világhíres 北京外国大学 (Pekingi Idegennyelvű Egyetem) épülete elé. Ez az egyetem nem külföldiek oktatására van képezve, hanem egyike, a Pekingi Hülye Nevek Egyetemének. Elég furcsák itt az elnevezések. Az, hogy van Pekingi Egyetem, az természetes. Hogy van Beijing North University még rendben is van. De a Pekingi Kisebbségek Egyeteme, és a Pekingi Rádió és Televízió Egyetem már sokkal furább. Az Idegennyelvűn, ahova én kerültem - és amúgy Peking egyik legjobb hírű egyeteme - mindent tanítanak, ami külfölddel kapcsolatos. Tanítanak jogot, közgazdaság tudományt, és persze mindenféle külföldi nyelvet is, fordítást, mindent. Van magyar tanszék is, lehet tanulni szlovákul, de akár a nemzetközi diplomáciában is el lehet merülni. Minden Nyugati Ópium megvan itt. (Megjegyezném, hogy kínai nyelvű magyar nyelvtankönyv van, bezzeg magyar nyelvű kínai nyelvtankönyv nincs.) Szóval lassan megérkeztünk az itteni egyetemre köszönhető Andrisnak, aki pont előttem húzott le egy évet ugyanitt. Ő volt az, akinek a segítségével sikerült egy kis segítséget szereznem magam mellé. Andris ugyanis a volt kínai tanárnőmnek lett a barátja, s az itt töltött egy év alatt összebarátkozott egy kínai sráccal, aki itt tanul magyarul. Ő István. István volt az, aki kijött elénk az egyetem elé, egy barátjával Lászlóval (akinek nagyon szép neve van amúgy. 王炳霖 – király, fényes, folyamatos eső) Innen ők segítettek nekünk regisztrálni és megtalálni a szállást. Az ötlet jó volt, de rögtön kiütközött a kínaiak borzalmas természete és tudatlansága. A 2 srác jó fej volt, de semmit nem tudtak. Hiába tanulnak itt már egy éve, nem találták az épületeket, nem tudtak semmit, és vagy 1 órát bolyongtunk a tejfehér szmogban a kampuszon. Persze az egész egyetem hatalmas, de így hogy semmit sem tudtunk, és csak mentünk-mentünk előre, még nagyobbnak tűnt. Nagyon kifárasztottak és megdolgoztattak a kínaiak ezzel a plusz túrával. A bőröndöt elvették tőlünk és ők cipelték, ennyi előnyünk volt legalább. Vicces, amikor egy vasággyal együtt 30 kilós kínai az én 30 kilós bőröndömet taszigálja, és közben mosolyog, hogy ő ezt bírja, nem kell, hogy átvegyem. A következő meglepetés a recepción fogadott: senki nem beszél semmilyen nyelven. Egyetlen nyelv van: a kínai. Zsuzsi a kínai szakjával és én a kis megkopott kínai tudássommal igyekeztünk valamit összehozni. Próbálkozásunkat siker koronázta, mert mikor megkérdezték melyik kolit akarjuk, akkor annyit sikerült elmondani, hogy végül a csúcskollégiumba kerüljünk, a GuoJiao Building – 东留学生公离楼-ba.

A Goujiao lou épülete - a szállásom 10 hónapig

Ez a külföldi diákoknak fenntartott kolesz, az abszolút 5 csillagos luxus. Legalábbis itt. Ez címszavakban a következőket jelenti: 2 ágyas szobák, egy szoba 3 négyzetméter. Az ágy egy deszkalap leterítve egy nagyon vékony matraccal. Fürdőszoba a folyosó végén, közös. Zuhanyzó van, iszonyú állapotok, a szoba közepén egy folyosó, ahol az összes lé összefolyik. Wc 3 fülkényi kínai taposó wc. Kínában amúgy is az a szabály, hogy nagyon szűkek a szennyvíz csövek, így nem szabad a használt WC papírt a wc-be dobni, hanem a mellette lévő szemetesbe kell. A taposówc-nél nincs megalázóbb dolog: 1, ügyeskedni kell, hogy a ruhád ne legyen olyan, 2, úgy guggolsz felette, mint egy állat, 3 ahogy leguggolsz, felcsap a szag.

A "luxus" szobám

Teljesen kiborultam. Ez egy nyomortelep, egy putri! István, aki felkísért a szobámba nem értette. Ők 6-an alszanak egy ekkora szobában, nem is érti azt a szót, hogy magánszféra, sőt, ő csak mutogatja, hogy de hát itt légkondi is van. Teljesen elvesztettem a fonalat. Eszem ágában sincs kipakolni, én innen azonnal megyek a reptérre, szó sem lehet, hogy egy perccel tovább maradjak. Zsuzsi is eléggé lesokkolódott. Egy emelettel lejjebb kapott szobát. Nem beszélve még arról, hogy meg is szívattak minket. Amikor becsekkoltunk, akkor a recepciós elkezdett vacakolni, hogy hát ő nem tudja, hogy az ösztöndíj fedezi-e a szállást, vagy nem, szóval biztos ami biztos alapon fizessünk ki 100 元-t az első két éjszakára. Mit tudtunk tenni, kifizettünk. Mindketten éreztük, hogy igazságtalan, mert tudjuk hogy fedezi, nem mi vagyunk az elsők, ez nem egy sosem hallott intézmény ösztöndíja, hanem állami ösztöndíj, de nem akartunk vitázni. Csak legyen már tető a fejünk fölött. Miután lecuccoltunk, elmentünk a kínai srácokkal alapvető dolgokat beszerezni. Kínai SIM kártyára például szükség van, mert különben nem lesz itt telefonunk, alapvető cuccok kellenek. A srácok teljesen reményvesztetten bolyongtak az utcákon, fogalmuk sem volt, merre kell menni. Olyan utcákon mentünk, amiket eddig maximum filmekben láttam. Mindenhol szemét, mocsok. Nem tudja eldönteni az ember, hogy mi folyik végig az utcán, de iszonyú szaga van. A szag. Pekingben eddig ez a legszörnyűbb. Az az édeskés szag, ami mindenhonnan jön, mindenből árad. Ezt a bódékból kicsapó iszonyú bűz, a szemét szaga, a romlott gyümölcsök szaga, a nyers húsok bomló szaga a fura kínai ételek főzése közben keletkező szagok csak mind jönnek és jönnek. Nagyon nehéz hányinger nélkül végigmenni az utcán.

A zuhanyzó

Mindenki az utcákon él. Van, aki a gyümölcsöt az utca kövéről árulja, a gyerekek a szemétben játszanak, mindenki könyékig jár a mocsokban. ha egy kínai megevett valamit, akkor a maradékot eldobja, nem törődik vele. Csikk, banánhéj, vagy egy üdítős doboz, egyre megy. A utcán nagy a forgalom, mindenki megy valamerre, teljesen szabálytalanul. Az utcákon nem lehet járni, mert annyi a szemét, mocsok, hulladék: eldobott gyümölcsök, üres üvegek, csomagolások. Az úton megy hát mindenki. Mindenki dudál. Az autósok centiznek a gyalogosok között, közöttük szlalomoznak a bicajosok, és a fura, háromkerekű járművön közlekedők. Az elektromos bicajok életveszélyesek, egyáltalán nem hallani őket, de iszonyú gyorsan mennek össze vissza. A kínai utakon a 2 sávból simán 4-et csinálnak a kínaiak, a KRESZ maximum udvarias ajánlásnak tekintik, semmi többnek. A kínai KRESZ szerint, ha piros a lámpa (ami csoda ha világít nem szokott), akkor az azt is jelenteti, hogy kanyarodni pont szabad. Így mindenki ügyeskedve megy.

A tradicionális kínai wc, felette a kiírás - Az angoltudás fellegvára

A villanyvezetékek csak úgy lógnak halomban, simán felmászik a kínai srác és elkezdi pakolgatni őket. Nem félnek, hogy agyonvágja őket az áram. Este egy férfi úgy hegesztett, hogy még szemüveg sem volt rajta. Bementünk egy Supermarketbe is (超市) kártyát venni, ahol olyan húspult volt, hogy egy hatalmas deszkán feküdtek a húsok, hűtés nélkül, és repültek rájuk a legyek. Egy embert csak arra alkalmaztak, hogy lépcsapóval leüsse a legyet, lehetőleg ne pont a húsra, de ha ott kente szét, az sem volt baj. A boltban a dolgok eléggé furcsák. A ¾-éről nem tudni mi, a másik ¼-ről inkább nem szeretne tudni az ember. Csirkelábak, fura színű folyadékban úszó zöldségek, ismeretlen, borzalmasan büdös gyümölcsök. Ezer ismeretlen kínai jel.

A folyosó

A kirakott cipők mind ázsiai diákokra utalnak (99%-uk koreai). A fengshui szerint ugyanis a hálószobába tilos belépni cipővel. Így ők kint rakják le mindig a sajátjukat.

Toast kenyeret találtunk, az volt végül is a vacsoránk. Életem legrosszabb napjának tartom az első és második napom. Teljes kultúrsokk, teljes szétesés. Internet természetesen nincs a koliban, a mobilom nem működik, csak néha tudok smst írni róla, és azt is 20x kell elküldeni, hogy valóban el is menjen, mindezt több mint 200 forintért. Úgy éreztem magam, mint egy száműzött, vagy mint akit kényszermunkára ítéltek. Bár azt hittem 48 óra nemalvás elég lesz, hogy jól aludjak, tévedtem. 2 órát tudtam csak aludni, és arra ébredtem, hogy kiver a víz, majd kiesik a szívem, zsibbadnak a karjaim, és rettegek. Őszinte, elemi félelem tört rám. Rettegtem, hogy nem fognak kiengedni az országból, hogy nekem itt kell maradnom, hogy ez nem lehet. Már mondtam napközben is a lesokkolt Zsuzsinak, hogy én nem maradok itt, hogy én hazamegyek, de akkor eldöntöttem, ez most már biztos, én azonnal hazamegyek innen. Szegény Zsuzsit felkeltettem, bekéredzkedtem a szobájába és 2 órán keresztül mondtam, hogy én innen hazamegyek, mert ezt nem vagyok hajlandó és képes elviselni. Zsuzsi meghallgatott, majd mikor már én is cikinek éreztem, hogy aznap 100000000x mondom el, hogy mennyire haza akarok menni, és mennyire haza is fogok, akkor otthagytam és visszajöttem. Egész éjjel a folyosón sétáltam, a szagtól sem bírtam aludni, és őszintén nagyon féltem. Életemben először igazi pánik tört rám. Egész éjjel végig sms-eztem a barátommal. Minden sms-em ugyanarról szólt: vigyenek engem innen haza, minél hamarabb! Ez nem az én nívóm, én itt nem bírom, itt ki fogok készülni, ennyi. Semmit nem aludtam megint. Csak vártam a reggelt, ami remélhetőleg elhozza a repülőjegyet, amivel azonnal indulhatok haza, Budapestre.

Ádám. 25 éves. Egyetemista. 2,5-3 éve tanul kínaiul. 2012-ben elnyerte az egy éves (10 hónapos) Konfuciusz Ösztöndíjat. 10 hónapig Pekingben fog lakni, tanulni, élni.

Ez itt pedig az útinaplóm.

Számos okból írom:

• Azért, hogy ha valaki a jövőben szintén megnyeri az ösztöndíjat, legyen egy hely, ahol össze van gyűjtve minden.
• Azért, hogy a barátaimnak, családnak elmondhassam mi van velem, és ne kelljen mindenkinek egyenként leírni.
• Azért, hogy kiírhassam ami velem történik, legyen egy vékony folyosó, ami összeköt a hazámmal.
• Azért, hogy majd otthon, jövő nyáron újraolvashassak minden jó sztorit, és újraélhessek mindent.
• Azért, hogy kicsit közelebb hozzam Kínát.

A lényeg ennyi: Éjfél van, holnap reggel 9-kor indulok. Elkezdődik a nagy kaland.