Peking felett az ég

Az első két nap életem legrosszabb napjai közé sorolandó.

Mi is történt?

Kelés ötkor, csomag utolsó lemérése, utolsó búcsú a szobámtól, utolsó nagy levegő. Mindenki megjött, indulás. Bármit megadtam volna, hogy lekéssük a gépet, ennél már csak az itt töltött első nap után fizettem volna többet.

Budapest – Liszt Ferenc (leánykori nevén: Ferihegy 2) Repülőtér. Soha ilyen fájdalmas érzésem még nem volt, mint mikor búcsút kellett venni a szüleimtől, a legjobb barátomtól és a Páromtól/Kedvesemtől Sose felejtem el azokat a nehéz perceket. Nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas lehet az elválás. Igazából az Love Actually filmet mindig is nagyon gejlnek gondoltam. A sok klisé: karácsonykor, reptéren, az amerikaiak mit össze nem szenvednek. Most azt éreztem, hogy ilyen találó filmet még sosem láttam.

Budapest a repülőről

Budapestről Brüsszelbe repültem először. 2 órás út, sok a magyar, sok a család, mennek kirándulni. Itt még egy fél órát aludtam is, ami nagy szó. Az utolsó napokban kb. 4-5-6 órákat sikerült csak, s ez eléggé meg is viselt. A gépen leszállás után összeszedve minden bátorságom odamentem egy kínai sráchoz és lányhoz, megkérdeztem, hogy ők is Pekingbe mennek-e a Hainan géppel, és hogy csatlakozhatom-e? Egyik legjobb döntésem volt. A brüsszeli reptér, ami állítólag kicsi, hatalmas. Ferihegyhez képest mindenképp. A tranzitba való eljutás pedig igen komoly fejfájást tud okozni. A srác sosem látott rutinossággal, megállás nélkül ment előre, annyira pontosan tudta, hogy mi hogy zajlik, hogy 2 órával azelőtt, hogy kiírták volna, hogy melyik kaputól indul a kínai gép, ő már meg is találta a jó kaput.

A Hainan járatán azért már minden más volt. Érezhető kisebbségbe szorultam. Ez azóta sem változott. Ma is úgy megbámultak csomóan, minta sosem láttak volna fehér embert (valószínűleg nem is láttak).

Mellettem egy kínai srác ült, aki nagyon jól beszélt angolul (ami itt azt jelenti, hogy kb. egy középfokú nyelvvizsgán még átcsusszant volna). Kiderült, hogy Angliába jár egyetemre, Kínában végzett angol szakon. Ehhez képest az angolja azért rendkívül gyatra volt és nagyon halkan beszélt. Nem is értem, hogy tud túlélni Angliában. Viszont azóta látom, hogy ez is egy szuper magas szint volt a többi kínai angoljához képest. A srác, aki a reptéri átkelésnél segített, alig tudott átjutni ugyanis a tranziton, mert útközben egy francia-angol-német-holland nyelven is beszélő őrnek, akinek az iratait be kellett mutatni, nem tudta elmondani, mit keres Európában és merre megy. Nem is értem, hogy ő mit csinált Brüsszelben.

Egyetlen egy pozitív élmény volt az átszállásnál még. Mikor a táblához mentem, hogy megnézzem hányas kapun lehet eljutni a pekingi géphez, akkor találkoztam egy furcsa kínaival. Meglátta, hogy Pekingbe megyek, és onnantól örök barátja lettem. A legfelvilágosultabb kínai volt, akivel valaha összehozhatott a sors. Brüsszelben dolgozik, folyékonyan beszélt angolul, franciául, spanyolul, és még 20 magyar szót is tud, mert vannak magyar barátai. Tud Sisiről, ismeri a Duna folyót, a Halászbástyát és a csípős paprikát. Ezzel már többet tud Magyarországról, mint a legtöbb kínai együttesen.

Ő is sokat segített. A Hainan út végén ő vitt el a poggyászokhoz, ő mutatta meg a pekingi reptéren merre kell menni.

Az út hosszú. Ez a legjobb szó rá. 9 és fél óra. Egy percet sem tudtam aludni. Egy jó darabig nagyon szomjas voltam, mert vártam, hogy mikor tologatják majd a kocsit a légi kísérők. Erre persze várhattam. Minden kajálás alkalmával végigtolták egyszer, aztán ennyi volt. A megoldásra az út felénél jöttem rá, amikor kikommandóztam felállni kicsit. Azért kellett kommandózni, mert kínai kollegám, aki mellettem ült a 9 és fél óra alatt egyszer sem állt fel, viszont igen jól aludt, így az ablak mellől állandóan ki kellett varázsolnom magam. Mivel a gépen nagyon hamar besötétítettek, mert hogy éjszaka van, sok értelme nem volt az ablak mellé ülésnek. Sőt, leszálláskor sem. Bár a Budapest-Brüsszel gépről sokat láttam Budapestről, a Margit szigetet, Szentendrét, stb. (lásd fenti kép), addig leszálláskor Pekingben már csak akkor vettem észre egy házat is, mikor már maximum pár száz méteren voltunk. Ez a pekingi szmog. De erről később.

Szóval az italproblémára az volt a megoldás, hogy a gép leghátuljába kellett menni. A leleményes kínaiak és a légi kísérők ott kvaterkáztak. Itt mindent kaphattál, akár enni, akár inni folyamatosan, főleg ha kedvesen mosolyogtál, és megpróbáltál kínaiul kérni. Általában nagyon mosolyogtak, és kiszolgáltad magad. A Hainan gépei amúgy meglepően jók. Kicsit kicsik, de jók. Végig sorozatokat néztem a gépen (Simson család, Így jártam anyátokkal, Agymenők, stb.) vagy próbáltam aludni, de sosem sikerült.

A Hainan gép szárnya

Aztán 9 óra szenvedés után landoltunk.

És hogy milyen Peking felett az ég? Azt szerintem sosem tudom meg, ugyanis áthatolhatatlan fehér felhő borít mindent. Vagyis, mégis tudom: szmogos.