Peking felett az ég

Már egy hete megy a tanítás. Ma volt az első olyan iskolás péntekem. Mivel a tegnapi este eléggé elhúzódott, tanulni nem volt sok idő és erőm maradt, így inkább hatkor keltem, hogy reggel még megtanuljam, ami kimaradt. Fel is keltem és becsületesen tanultam is, aztán persze suhanás órára! Ali a tegnapi naptól teljesen kidőlt, így ő a pénteki órákra be sem jött. Mondjuk egyszer van szülinapja, nem is volt névsor, szóval nem volt baj. Az óra elején rögtön írtunk is a szavakból, és csodák csodája, mind a 10-et tudtam, így egy hibátlan kis dolgozattal kezdtem az évet. Sőt, valami történhetett a 汉语老师-vel (老师 – laoshi – tanár), ugyanis szerintem sokkal lassabban beszélt, mint szokott, sokkal jobban magyarázott, kérdezett, és sokkal jobb órát tartott, mint eddig. Értettem az óra felét legalább és ez már hatalmas önbizalmat adott. Ez volt az első olyan 汉语 órám, amit élveztem. Feladatokat oldottunk meg, sok nyelvtant tanultunk és haladtunk. tetszett. A 口语 a szokásos jó hangulatban telt, szokásosan jó volt a hangulat, játszottunk, minden a legnagyobb rendben volt.

A legnagyobb meglepetés az volt, amikor a mellettem ülő két koreai csaj meghívott, hogy menjünk el együtt kajálni egy japán étterembe. A koreaiak nagyon zárt közösséget alkotnak. Igazából senki mással nem barátkoznak, szigorúan egymással foglalkoznak csak. Egymás közt szigorúan koreaiul beszélnek, nagyon nehezen megy nekik az angol, és sokan vannak. Peking nagyon kedvelt a koreaiak között.

Esti kép a koliba vezető úton az egyetemen.

A másik meglepő dolog, ami órán történt, hogy tanultuk az ösztöndíj szót meg egy jó kis nyelvtani szerkezetet. Gyakorlásképpen pedig megkérdezte a tanárnő, hogy amúgy végül is ki tanul a csoportból ösztöndíjas hallgatóként? A meglepő a válasz volt: Összesen hárman vagyunk ösztöndíjasok, a többiek önköltségesek. Kb. 14-15-en vagyunk, azaz a többségnek fizetik a tanulmányait itt, ami nagyon nem olcsó mulatság. Egy félév 12 000 - 13 000 yuan, és a kollégiumi szoba is 100 yuan körül van egy NAPRA. És akkor még az illető nem evett, nem költött semmit, nem vett könyveket sem, nincs biztosítása, vízuma, semmije. Ez nagyon meglepett!

Az órák után tényleg elmentünk ebédelni. Egy japán étterem volt a célállomás, nagyon jól nézett ki, ott is egy koreai különteremben voltunk. Igazi térdelős kis asztalnál ültünk, igazi koreaiak között. Izgalmas volt. Az étel még inkább. Sajnos nem volt nálam a fényképezőgép (komoly hiba), de biztos vagyok benne, hogy még jövünk ide. Olyan japán retkes rántott húsfélét ettem, barbecue szósszal, hogy a 10 ujjam is megnyaltam. Nagyon jó volt rántott húsfélét enni. Igazi húsdarab, nem csak kis apró szeletkék. Vicces volt, amikor a koreai kiscsajok megkértek, hogy mutassam meg nekik a mobiljukon a térképen, hogy hol van Magyarország. Már csak azért is, mert nekik Ázsia térképük volt, így csak halovány körvonalak voltak Európából. Így is nézték, hogy milyen fura, hogy ilyen helyek vannak. Kiderült, hogy Franciaország, Spanyolország, Olaszország és Németországon kívül több országot nem ismernek Európából.

Esti fényben az uszoda teteje, mögötte a fordítóközpont fényei.

A délután csendesen telt volna, úgy gondoltam picit pihenek és tanulok. Ehhez képest 2 felé hívott Endre, akiről már majdnem meg is felejtkeztem. Endre a BFSU (az egyetemem rövidítése) magyar tanszékének tanára. Kínai, csak ez a magyar neve. Még múlthéten András adta meg neki a telefonszámomat, hogy segítsen, de aztán nem volt rá szükség és el is felejtkeztem róla. Ő azonban nem feledkezett meg rólam, hívott és küldött sms-t, hogy ebédeljünk együtt. Mondtam neki, hogy már ettem, de szívesen átugrom beszélgetni a tanszékre hozzá. Így életemben először megfordultam Kínában egy magyar tanszéken: Két szoba a Közép Európai Nyelvek és Tanulmányok Intézetben, de az nagyon otthonos. Endre készített nekem krizantém teát, és beszélgettünk. Nagyon jól beszél magyarul, folyékonyan és teljesen jól érhetően. Kiderült, hogy csak egyetlen egyszer volt Magyarországon, mert hiába egyetemi tanár, és magyar tanár, ezt a Kínai Állam nem érzi elég indoknak ahhoz, hogy kiengedje Magyarországra. Most bízik benne, hogy kap meghívást az ELTÉ-ről és reméli, hogy kap engedélyt is, hogy elmehessen Magyarországra. Nem csak bejutni nehéz ebbe az országba, de kijutni sem könnyű. Kiderült, hogy itt a pályaválasztás nem olyan szabad, mint nálunk. A gimnázium végén felajánlanak néhány szakot ahova az ember mehet továbbtanulni, és ezek közül választ, vagy nem tanul tovább. Több magyar szakos is azt mondta, hogy vagy arab szakot vagy közép - európai „kisnyelvi” szakot ajánlottak fel neki, és ő akkor az utóbbit választotta, és azon belül is a magyart. Kicsit furcsa szabályozás ez.

A magyar tanszék

Estig beszélgettünk Endrével. Nagyon kedves volt, szerintem nagyon örült, hogy gyakorolhat és van partnere hozzá. Rengeteg segítséget felajánlott, és remélem nekem is sikerül kicsit beépülni a magyar tanszék életébe. Jó volt ott ülni, miközben körülöttem a szekrényekben Babits, Arany, vagy Tamás Áron regények voltak.

Irodalomtól roskadozó polcok

Endre este még vacsorázni is meghívott. Egy szecsuáni étterembe mentünk, ami annyira elegáns volt, hogy nem mertem fényképezni. Várni kellett 20 percet az asztalra, közben frissítőkkel kínáltak, gyönyörű fehér damasztabroszos asztalok, három étlapból lehetett választani. (az állandó menü, a szezonális ajánlat és a különlegességeket tartalmazó étlapok ezek) így sokkal könnyebb volt választani, főleg hogy ő rendelt. Az étterem halljában hatalmas akváriumokban úszkáltak a megevésre váró halak, ráják, különböző féle rákok. Az étlap tele volt csemegékkel: medúza, kacsafej, malacfül, tengeri uborka. Szerencsére mondtam Endrének, hogy ezeket annyira nem preferálom, szóval maradjunk a csirke-marha-malac hármasnál. Így is nagyon finomat ettünk. Répával töltött golyócskák, csípős zöldséges csirkecsíkok, Gungbao csirke, kis zöldséges alga, szecsuáni bab, rizs desszertnek meg tökös sütemény.

A polc mellett a HVG várakozik a keményebb fordításra vágyókra

Szegény Endre fizetett is 120 yuant a vacsoráért, de nem engedte, hogy elfelezzük.

Este még sétáltunk, visszakísértem a tanszékre, ahol kiderült, hogy a tanszéken az egyik szekrényben megvan a teljes Nyugat összes száma! Nagyon meglepődtem mennyire felszerelt ez a hely. Sokat fogok oda járni este, ezeket úgy kell kutatni, itt meg természetes, hogy a szekrényben van.

A képen az alábbiak láthatók: tanulok rendesen,  vettem egy lila fülhallgatót, a képeket őrzöm rendesen, és a plüss is kint van az asztalon

Este még Ernáéknál beszélgettünk kicsit, Zsuzsi is feljött, mert holnap városnézést terveznek, de mondták, hogy ők reggel 8-kor indulnak. Mi azért közöltük, hogy olyan korán talán nem mennénk. Remélem tényleg nem is megyünk. Valószínűleg holnap mi is csavargunk a városban, plusz este András szülinapi és házavató bulija lesz egyben. Oda is kéne menni. Mozgalmas napoknak nézünk elébe. Hétvégén meg tanulni is kéne. A végén még jó lesz itt minden.

Ismét szeles időre ébredtünk. Így Peking felett ismét kék az ég. Ezek mindig olyan napok, amikor az ember megtanulja értékeli ennek a varázsát. András a minap mutatott két képet Pekingről. Ugyanarról a hídról csinálta, csak egyik képen szmog volt, a másikon pedig nem. A város alig ismerhető fel. Napfényben egy igazi gyönyörű metropolisz, szmogba burkolózva viszont egy elhagyott szocialista romhalmaz. Nagyon sokat dob a napfény a városon.

A kép ugyanarról a hídról készült 2 különböző napon. Teljesen más a város hangulata szmogban és napfényben. Hahn András képe

Ma van Ali szülinapja. Utolért, most lett 25 éves. Mivel ma jó órám volt (口语) így szívesen mentem, bízva benne, hogy nem fogok csalódni. Nem is csalódtam. A tanárnő emlékezett, hogy Alinak ma van szülinapja, ezért mikor bejött akkor a boldog szülinapot című örökbecsű sláger kínai változata ment egész végig szünetben és mindenki kapott egy csokit. Az egész óra jól telt. Értettem miről van szó, minden tiszta volt, kedves volt, aranyos volt, és tanított. Ha már 3x magyarázott el valamit és még akkor sem igazán fogtunk fel, hogy mi van, akkor felírta a táblára angolul. Végig egy nagyon jó, hasznos, és mégis jó hangulatú óra volt. ilyenkor sajnálom, hogy ebből csak 3 van, míg 汉语-ből 5.

Napfényben az egyetem keleti kampuszának ikonikus kapuja

Ebédelni Vikivel mentem, ami nagy élmény volt, már csak azért is, mert még mindig azt a módszert használom, hogy a kantinban rábökök a szimpatikus dolgokra, és abból kérek. Most viszont itt volt Viki, aki profin tud kínaiul, szóval tudott segíteni. Segítsége már csak azért is jól jött, mert épp kinéztem egy kis gusztusos húst, amikor megkérdezte tőlem angolul, hogy biztos vagyok-e benne, hogy kutyahúst akarok enni? Visszakérdeztem, hogy jól hallottam-e, mire mondta, hogy az kutyahús, ő csak szól, de nyugodtan. Így történt, hogy végül NEM ettem kutyát. Helyette maradt valami babos furcsaság, ő meg elcsevegve a konyhás nénivel valami csirkés - tésztás leveses ételt evett.

Ebéd közben mindenképp a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül számoljak be a blogomban a ma reggeli esetről. Tegnap kezdődött a sztori, ugyanis kifogytam a samponból és tusfürdőből. Gömbi épp aludt vagy órája volt, szóval egyedül mentem vásárolni. A magyar mobilomat is otthon hagytam a töltőjén, mert a dupla 汉语 órán kis híján lemerült az erőltetett szótárazástól. Gondoltam, csak elboldogulok, és sikerült sampont és tusfürdőt venni. Sikerült is, legalábbis ma reggelig úgy tűnt. Elmentem zuhanyozni, és épp kenném a sampont a fejemre, amikor kiderült hogy ez nem az, hanem kondicionáló. Bár vagy 30 percet tanakodtam a boltban, mégsem sikerült teljesen kizárnom az sok ismeretlen jel közül az összes kondicionálóra utalót, így továbbra is sampon nélkül vagyok, ellenben kondicionálóm már van bőven.  Vikinek ez a történet annyira tetszett, hogy azóta ezen nevet. Megállás nélkül.

Az egyetem egyik parkja napfényes időben egészen csábító

Délután azért tanultam is picit, de csak tényleg picit, mert este jöttek Aliék, hogy menjünk el vacsorázni, mégiscsak szülinap van. Rájöttem a kolis élet csavarára: bár aranyszabály, hogy nem szabad egyedül maradnod, de ha nem vagy egyedül, akkor nem tudsz tanulni. Vagy valaki bejön és kérdez valamit, vagy valaki el akar menni vacsorázni és az én lelki erőm nem elég ahhoz hogy visszautasítsam. Szóval végül vacsoráztunk. Már kilenc főre bővült a csapat: Gömbi, Erna és én a magyar szekció, Ali és Chalar a török válogatott, Viki, 2 koreai srác (Ali szobatársai, az egyiket Jin-nek hívják, erre már rájöttem) és Ali egy tibeti barátja.

A mai vacsora színhelye és a résztvevők egy csapata

Képtelen vagyok ennyi nevet megjegyezni. Mindenkinek van valami furcsa neve, főleg a koreaiaknak, amiket közel lehetetlen fejben tartani. Órán meg mindenkit a kínai nevén szólítanak. Már most látom, hogy én senkinek a nevét nem fogom tudni egész évben, és mindenkit csak „hé”, meg „te”, -ként fogok hívni. A kínai nevekkel a többieknek is baja van. Bár egymás előtt igyekszünk az eredetit használni, de az órán csak a kínait engedik a tanárok. Szóval még Ali is inkább rám bök, ha a tanár azt kérdezi, hogy ki olvassa fel a következő mondatot, mert azt tudja, hogy Ádám, de azt hogy 亚夫 (Yafu) már nem. (Neki sokkal egyszerűbb mert ő kínaiul is 阿立 (Ali)).

Un és Jin, a két koreai span. Pont ilyen sorrendben.

Ó, és majdnem kimaradt egy mérföldkő. Ahogy lenni szokott és ahogy elvárt Ali és Viki összejöttek. Már Gömbi mesélte, hogy ő tegnap hallotta őket még a folyosón olyan hajnali 3 körül, de ma láttam először, hogy fogják egymás kezét. Mikre nem jó Kína?

A Pár

Végül egy tiszta(bb) kínai étteremben ettünk a szokásos módon. Rendeltünk olyan tízféle ételt, mindezt középre, mindenkinek van egy kistányérja, és a pálcikával mindenki mindenkiéből eszik. Nekem a mai vacsora kicsit fura ízű volt. Teljesen más, mint a többi, de azért finom volt. Csomó ismeretlen dolog volt a tálakon, de volt egy régi ismerős is. A magyar gungbao csirke eredetijét, a 宫保鸡丁-et  most kóstoltam meg először itt. Úgy tudnám jól megfogalmazni, hogy sok köze nincs a Nagykörúton árulthoz. Bár valóban mogyorós, és csirke, teljesen más az ízvilága. Nehéz lenne leírni milyen, de teljesen más. A többi étel úgyszintén. A kedvencem az étlapról a kacsafej (鸭头) volt. A kínaiak egyszerűen imádják. Még a Khívától keletre blogon olvastam, hogy Bedének egyszer nem akarta elvinni a pincér a kacsát, mert a fejét még nem ette még, és az a legjobb része. Elég vadakat megesznek itt a kínaiak. Mondjuk 1,3 milliárd embert etetése közben nem nagyon lehet finnyáskodni.

Mivel sokak szerint mindig kajákról teszek ki képet, ezért itt van most egy tiszta tányérról. Felette pedig egy vacsorához való tasak, benne a még szét nem tört fa evőpálcika, egy nedves törlőkendő, és egy fogpiszkáló. Az ilyen csomagok a legsterilebbek, plusz a fa evőpálcikát evés után kidobják, és nem használják újra.

Ennek a közös tálból evésnek megvan az az előnye, hogy mindenki többfélét kipróbálhat, plusz a végén a számlát egyenlően osztjuk. Valahogy mindig sokkal kedvezőbb lesz az eredmény, és mindenki elégedett, mert mindenki azzal lakik jól, ami bejött neki. Plusz a csoportszellemet is nagyban erősíti, hogy közös tálakból eszünk. Végül pedig így mindenki azt ehet amit akar. Ali és Chalar a muszlim vallása miatt nem ehet sertést, de így sem kell az egész csoportnak mellőznie az amúgy Kínában nagyon kedvelt sertéshúst, hanem lehet rendelni azt is, maximum abból nem esznek. Kitalálták azért ezt a kínaiak. Jól telt a vacsora. Aztán hazasétáltunk, és folytatódott a beszélgetés a folyosón, mint mindig. Egy kis sör, egy kis oreo keksz (a legjobb dolog Kínában a pilóta kekszre hajazó ezer ízben kapható oreo keksz), valamint az én szatmári szilvapálinkám megalapozta a hangulatot. A probléma csak az, hogy holnap elméletileg írunk valamit 汉语课-n a szavakból, és nem nagyon haladt vele még senki, de ez csak Ali és az én problémám. Nem baj, majd holnap korábban kelek és bepótolom ami kimaradt. Este hívott még Kerike, ami nagyon boldoggá tett. Itt kell megemlítenem, hogy az a rengeteg e-mail, üzenet, amit tőletek kapok nagyon sok erőt ad, és nagyon nagy lelkesedést. Sokszor még napokkal később is elolvasom újra őket. És bár időm nincs rájuk válaszolni, igyekszem, és tervbe vannak véve! Minden egyes levél egy újabb lökés a most jelen pillanatban rögösnek kinéző úton. Remélem ti is kitartotok és külditek továbbra is a leveleket!

Csoportkép a vacsorán. Balról jobbra: Ali, Chalar, én, Erna, Gömbi, Un, Jin, tibeti srác, aki el van bújva Viki mögé, Viki

Ali szülinapja jól telt. Az ilyen ünnepek tovább erősítik a szálakat közöttük, és bízom benne, ezek kellően erősek lesznek ahhoz, hogy nehezebb időben is kitartsanak. Mert azt mindenki látja, hogy ilyenek lesznek. De remélhetőleg addigra már mondhatjuk, hogy most már itt is vannak - nem csak otthon - olyanok, akik majd segítenek, akik majd átsegítenek minket ezeken a bajokon.

Hamar szakítok mindig ezekkel a gondolatokkal, mert vár az ezer jel, és vár a sok tanulnivaló. Az egy, amiben végig bízok, ami lebeg a szemem előtt, hogy talán így megtanulok rendesen kínaiul. És hogy mindez még nagy hasznomra lesz egyszer.

Már a koránkelés nehezen ment. Reggel 8-ra beérni az iskolába, kifejezetten nehéz! Ma 2 汉语课 (kínai nylev) órám volt, reggel 8-tól délig. Eléggé megviselt ez a nap.

A tanárnő csengetésre lépett be a terembe, látszott, hogy nagyon ki van itt számolva itt minden. Egy viszonylag fiatal tanárnőnk van, ő lett az osztályfőnökünk, nála kell jelentkezni mindenre, neki kell szólni ha bármi baj van. Elsőre kedvesnek tűnik, azonban eszméletlenül gyorsan beszél. Alig értem amit mond. Elkapom ugyan a lényeget, de hogy valójában mi történik, azt nehéz megmondani. Tudom, mindenki felhívta a figyelmemet, hogy ez normális reakció, de ez akkor is mellbe vágott.

Reggel a kollégium ajtajából. A jobb oldali sárga épületben vannak az óráim, odáig kell elmenni. Elől a rengeteg bicaj, hátul a szmog.

Első órán persze mindenki bemutatkozik. Kiderült, hogy az amerikai fiú múlt évben A csoportos volt (kezdő), neki ez a második féléve itt, de amikor a hobbijairól kezd beszélni, teljesen elvesztem a fonalat. Csupa ismeretlen szó, és mindenkinek teljesen más a kiejtése. Nagyon koncentráltam végig az órán, de azért nagyon meggyűlt a bajom ezzel a nyelvvel. Szinte rettegtem, csak nehogy felszólítsanak. A tanárnő többször is elmondta, hogy nem fog se angolul mondani semmi, se lassabban beszélni, igenis szokjunk hozzá, mert ez növeli majd a kínai nyelvi szintünket. Kicsit ijesztő volt.

A másik nagy küzdelmem a mai nap Magyarország volt. Mikor bemutatkoztam, persze elmondtam, hogy 匈牙利人 vagyok (Xiongyali – Magyarország kínai neve), de szinte senki nem értette a kínai tanárnőn kívül. Még a nagyon jól beszélő amerikai srác és a koreai lányok is megkérdezték, hogy az micsoda, és mit mondtam most. Megismételtem, még mindig senki nem vágta. Ekkor elmondtam angolul, úgy már az amerikai srác megértette, de a koreaiak többsége még mindig bután nézett. Az óra későbbi részében is párszor el kellett mondani, hogy valóban van egy ilyen ország, hogy Európában van, a közepén, és bár kicsi, de én onnan jöttem. Szerintem pár koreait még így sem sikerült meggyőznöm erről.

Főleg úgy, hogy néhányan csak kínaiul hajlandóak a másikkal beszélni, ami nagyon frusztrál. Értem, hogy ez hasznos, ha egymás között is kínaiul beszélünk, de az ő szókincsük ezerszer nagyobb, mint az enyém. Mondjuk a csapat java kínai szakos, vagy koreai. Lesznek itt még bajok!

Az óra közti szünetben megkérdeztem egy nagyon halk német lányt, hogy mit gondol, milyen volt az óra. Bíztam benne, hogy majd ő is elmondja hogy 真么难! (zhenme nan – Nagyon nehéz!), de ehhez képest lenyomott egy másfél perces monológot kínaiul, amiből szinte semmit nem értettem, majd mikor visszakérdeztem, hogy akkor most végül is nehéz vagy nem (direkt eldöntendő kérdést tettem fel, hogy tuti megértsem), akkor annyit mondott, hogy nagyon könnyű, alig van benne új szó és a nyelvtan is szerinte nagyon könnyű. Ez persze tovább fokozta a rosszkedvem. A második óra még durvább volt. Rengeteg az új szó, és tényleg alig értem mi történik. A kulcsszavak megvannak, de nagyon kevés idő van bármire, és mindennel sietni kell. Nem tetszik.

A kollégium alatt található kisboltok sora a pincében. A háttérben egy gyerek játszik.

Órák után találkoztunk a többiekkel. Itt is két tábor alakult ki: egyesek unták az órájukat, mert túl laza volt, mások vért pisiltek minden percben. Az én csoportomban a többiek szintjét nehéz belőni, mert 2-3 ember beszélt végig, ők bólogattak, a többiek csendben ültek és figyeltek. De mint a német lány példája is mutatja, ez nem jelenti azt, hogy nem értenék, vagy hasonlóan elveszettek lennének, mint én.

Az amerikai srác meg nagyon meglepő. Persze, jó példa is, hisz így megtanult kínaiul egy fél év anyanyelvi környezetben, akkor remélem nekem is sikerülni fog.

Azok a híres oroszlános ajtók

A napot megnehezítette, hogy ma volt az orvosi vizsgálat is. Ezért 12:30-kor találkoztunk az egyetem előtt, ahonnan busszal vittek minket tovább. Szépséghibája a dolognak, hogy éhgyomorra kellett menni. Éhgyomorra, 12:30-ra! A magyar orvosok valószínűleg a fejüket fognák, de akinek nem fogadják el az orvosi papírjait, annak ugye vérvétel is van, szóval muszáj kiéhezve érkezni. A busz út is igen hosszú volt, (Pekingben minden messze van), de ennél hosszabb már csak a 2-3 órás sorban állás volt.

Nagy szerencsém volt, hogy minden papíromat elfogadták. Méghozzá úgy, hogy amikor odaadtam a röntgen képet tartalmazó CD-t, akkor a nő egy „Nem kell!” felkiáltással elintézte. Az összes papíromon megnézte, hogy minden rubrika ki van-e töltve, hogy megvan-e a AIDS és a szifilisz teszt, de elolvasás nélkül rányomta az „érvényesítve” vörös pecsétet. Így megspóroltam csomó pénzt, és csak 60 元 verifikációs díjat kellett kifizetni.

Persze, amíg haza nem értünk addig nem volt kaja nálunk, így Laurával már kóvályogtunk az éhségtől. Amint hazaértünk megmutattam neki a szecsuáni kajáldát, ahol ma májat sikerült ennem, de nagyon finom volt. Mivel nem kértünk innivalót (Gömbivel mindig rendelünk egy üveg tsingtao sört) így most savanyú szilvalevet hoztak, ami nagyon finom volt. Kínában ha nem kér inni az ember, a kaja mellé mindig hoznak egy pohár valamit. Van ahol csak forró vizet (a kínaiak ugyanis nagyon sokszor isznak forró vizet csak úgy magában), de van, hogy teát, vagy üdítőt. Tegnap például teát kaptunk az ujgur étteremben.

Máj és szilvalé

Estére már nagyon elszontyolodtam. Úrra lett rajtam a honvágy. Valószínűleg a kudarcként értékelt kínai óra miatt sok apró dolog a felszínre jött. Gömbi is elment kajálni másokkal, és így egyedül maradtam a gondolataimmal. Ez pedig a legrosszabb, ami történhet. Egyetlen aranyszabály van: nem szabad huzamosabb ideig egyedül maradni. A végén Ernánál kötöttem ki, elpanaszkodtam a szörnyű órám, meg hogy nem tetszik a világ most. Ő is csak azt tudta javasolni, amit tudok, foglaljam le magam, sportoljak, csináljak valamit. Szomorkodtam még egy kicsit a szobámban. Amint megjött Gömbi, rögtön lerángattam egy sörért a boltba, megittuk, utána jobb volt. Még picit tanultam is, de a kedvem nagyon nyomott maradt így is. Majd talán holnap. Gyenge napok is kellenek.

És elérkezett az utolsó nap az iskolakezdés előtt! Eléggé lassan telnek a napok, nehéz elhinni, hogy alig 10 napja indultam Budapestről. Úgy érzem, mintha hónapok teltek volna már el azóta. Valószínűleg a sok „élmény”, esemény miatt van ez az érzésem. Végre tudtunk aludni egy rendeset, elég volt csak délre lemenni, megnézni a szóbeli vizsga eredményeit és a végső csoportbesorolást! Sikeresen negyed 1-re le is értünk. Az egész épületben hatalmas tolongás volt egy faliújság előtt, ahova ki lettek függesztve a szóbeli eredmények, a végső beosztás, az osztálytársak nevei, a megveendő tankönyvek listája és végül az órarend is.

Így derült ki, hogy a C2-es csoportba lettem beosztva, amitől eléggé félek, mert elég magas szint lesz ez, remélem fogom bírni. 14-en vagyunk a csoportban, de szinte biztos, hogy az első héten még mindenki átmászkál majd a magasabb/alacsonyabb csoportba. Én egyetlen célt tűzök ki: itt megmaradni! Mikor eljöttem, már felkészültem, hogy itt nem én leszek a legjobb, itt lejjebb kell adnom a jogon és a bölcsészkaron is megszokott elitizmusommal, miszerint csak a jó jegy a jegy, a rossz jegyeket ki kell javítani. Itt a cél: átcsusszanni, megfelelni. Ez is szerintem hatalmas feladat lesz.

Az osztálytársaim

Az osztály teljesen vegyes. Én vagyok az egyetlen magyar, a legtöbb a koreai (8 db), de van német, svéd, amerikai, és japán diák is. Kíváncsi vagyok, ők hogy állnak a kínaival. Gömbi a B-be került, amit picit sajnál szerintem, de majd úgyis az órákon derül ki, hogy mennyire jó ez neki. Az első héten még lehet amúgy is változtatni a csoportbeosztáson.

Az igazságot rejtő nagy tábla. Mivel nem küldik el sem e-mail-ben, sem egyéb formában, ezért mindenki fotózza az órarendjét és a csoportbeosztását.

Az órarendem nagyon érdekes lesz. 2 féle órám van: 汉语课 és 口语课. A 汉语课 (hanyuke) kínai nyelv órát jelent, míg a 口语课 (kouyuke) beszélt kínait, ilyen szóbeli kínai nyelvet. Ugyanis sokszor nem esik egybe a kettő, és vannak elég releváns különbségek is. Főleg a pekingi dialektusban. Ez lesz az első, hogy nekem nem kínai órám van, hanem valamilyen specifikus kínai órám. Összesen 8 órám van egy héten, 5 汉语课 és 3 口语课. Ehhez jönnek még az esetleges választhatók, bár idén biztos csak maximum 1-2-t veszek fel, mert először bele akarok rázódni. Első ránézésre a szóbelitől félek jobban, mégis csak a szóbeli nekem a nehezebb, bár ki tudja mi lesz. Az összes órám egy teremben lesz, szóval legalább nem kell majd mászkálnom.

Kínában egy tanóra 2 x 50 perc, közte egy 10 perces szünettel. Az órák között is van szünet. A tanítási rend így tehát így alakul:

1-2节 (1. óra): 8:00-tól 9:50-ig

2-3 节 (2. óra) 10:10-től 12:00-ig

12:00 – 14:00-ig ebédszünet

4-5 节 (3. óra) 14:00 - 15:50-ig

6-7 节 (4. óra) 16:10 – 18:00 –ig

Nagy előny a magyar rendszerhez képest, hogy van egy 2 órás ebédszünet, ami kifejezetten egészséges szerintem. Az órák csengővel kezdődnek és csengővel végződnek. Utoljára gimiben volt csengő, főleg zenés csengő. Vicces lesz újra csengőre járni iskolába.

Az órarendem. Persze, csak kínaiul.

Gömbivel eléggé eltérő az órarendünk, szóval majd figyelni kell, hogy ki mikor aludhat még egy órát, és ki mikor hogyan fog felkelni. Kíváncsi vagyok már nagyon, holnap beindul a tanítás, és valahogy az érzem, koránt sem lesz olyan vidám és egyszerű, mint ahogy kívülről elképzeli az ember. Zsuzsi, Mári F csoportba került, Laura a D-be, Erna is a D-be.

A kantin egyik ablakánál. Az utolsó előtti sorban látszódnak azok a híres szezámos golyók, amik Gömbi "kedvencei".

Mindezek után a kis csapattal elmentünk ebédelni valamit a kantinba. Izgalmas ez a hely. Ebédidőben tömve van, alig lehet helyet találni. Ahogy vége azonban a hivatalos ebédidőnek, ami olyan szűk másfél óra, utána mindenki rögtön összepakol és teljesen kihalt lesz mind a 3 emelet és a földszint is.

Rengetegféle étel közül lehet válogatni, a nyárson sült rémálmoktól kezdve, a rendes egytálételeken át a levesekig. Ilyenkor, mikor nagy a nyüzsgés az ételek is egészen jól néznek ki. Persze ez sosem garancia az ízre. Az épület maga egy hatalmas hodály, és mindent műanyag átlátszó szalagfüggöny választ el, amihez nem szívesen ér hozzá az ember.

A mai ebédem messze a legjobbnak mondható az eddigi kantini kaják közül. Muszáj volt megörökíteni.

Ma sikerült olyan kaját kérnem, amit ott helyben frissen készítenek, így kaptam bilétát és azzal kellett várnom, míg elkészül. Tényleg hátra lehetett látni, ahogy kicsapnak a lángok a wok-ból és ott sütik a zöldségeimet.

A bácsi épp ebédet főz nekem.

Ebéd után megvettük a könyveket is, és bár mindenki azt mondta, úgysem fogjuk tudni visszaszerezni az árát, és hiába volt benne az ösztöndíjba, hogy ők fizetik a könyveket, mégis sikerült kibulizni, hogy felírták a nevünket egy papírra és majd visszautalják. Szerintem azért ez még egy egész komoly harc lesz, de legalább a lehetőséget megteremtettük rá!

Tankönyvásár a 文化厅-ben.

Délután hívott András, hogy nem lenne e kedvem meginni velük egy kávét? Persze, hogy igent mondtam. Amúgy is épp most van András szülinapja, legalább élőben is el tudom neki mondani, hogy boldog szülinapot! Így történt, hogy életemben először egyedül metróra szálltam, és Xidan-on találkoztunk is. András, Nan (a volt kínai tanárnőm, András barátnője) és egy lány, akinek a nevét nem tudom, de szintén magyar és korrektor egy pekingi rádió magyar nyelvű részlegén. Ádám és Marcus nem tudtak jönni, mert sikerült egy lakást találniuk, és a felújítást intézték.

Így a kis magyaros csapat elindult, és egy nagyon finom kávét ittunk a California Café-ban. Elég sok nyugati hely van itt, csak tudni kell, merre kell menni. A kávézás közben sokat beszélgettünk, jól esett találkozni illetve megismerkedni velük.

Itt már az árak is másak, egy közepes tejes kávé már 31 元, a mellette lévő plázában a fagyi 18元. 18 元-ből itt a nyomornegyedben, ahol lakunk hatalmas vacsorát lehet enni. Érződik a sokak által emlegetett társadalmi szakadék. Elég későn, 8-ra értem csak haza, Gömbiék épp indultak vacsorázni, szóval mentem vele a jól bevált, kedvenc 四川 (szecsuáni) éttermünkbe. Most is jót ettünk, bár nem tudtuk megállapítani mi volt az. Szerintünk sertésbőrt sütöttek ki, és volt benne egy olyan zöldség is, amit egyáltalán nem bírtunk lenyelni, így a végén kértünk még pár nyársat is.

Vacsora szecsuáni módra

Egészen otthonosan mozgunk a környéken. Az este sörözgetéssel, beszélgetéssel telt. Mindenki izgul a holnap miatt. Első Kínában töltött kínai óra, találkozás az új osztálytársakkal, és a jogon is holnap indul a tanítás. Gömbivbel még a sötét szobában olyan fél 3-ig beszélgettünk. Mi lehet az otthoniakkal, mi fog történni az elkövetkező hónapokban, és miből maradunk ki? Nagy remények, nagy elvárások, és nem kevés félelem vegyült az éjszakába.

És elérkezett a vizsga napja! Gömbi egész éjjel rosszul aludt. Éjszaka még próbáltunk néhány jelet átismételni, több-kevesebb sikerrel, de hamar rá kellett jönnünk, nagyon sokat felejtettük a nyáron. Majd csak lesz valahogy. 8:30-ra már ott kellett lenni és kezdődött a vizsga írásbeli fordulója. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mindenkit leültetnek egy számítógép elé. Az adott jelre mindenki megnyomja a 开始 (kaishi - start, kezdeni) gombot és a gép elindít egy 30 perces órát. 30 perc alatt kb. 500 jelet mutat a program, ami alá oda kell írni a pinyint (kínai egységes latin betűs átírását), illetve bejelölni az adott jel hangsúlyait. Ha elkészül az ember, vagy letelik az idő, a program bezárul, és olyan 3 perc várakozás után egy cetlit kap kézhez a vizsgázó, amin szerepel az eredmény, a valószínű csoportbeosztása, és a szóbeli időpontja.

A vizsga, közvetlenül kezdés előtt

Összesen 9 csoport van. Az „A” legkezdőbb csoport, akiknek még alig van köze a kínai nyelvhez, az „I” csoport pedig a szinte anyanyelvi beszélők. A szintek közt pedig ég és föld a különbség! Ebből is látszik, ez nem egy angol nyelv, ahol van 3 csoport, hanem itt tényleg muszáj a diákokat 9 csoportba szétszórni, mert ez a nyelv kicsit bonyolultabban épül fel, mint a nyugatiak.

Mikor Ádámmal beszéltem róla, akkor ő azt mondta, hogy szerinte nekem, aki csak a Konfuciusz Intézetbe jártam 2 évet heti 2x suli után este 6-tól 8-ig a „B” csoport lenne a való. Ő erre a szintre tippelt volna. Én nagyon féltem, hogy az „A”-ba kerülök, azért azt mégsem szerettem volna, hogy ellébecolok fél évet a köszöngetés, bemutatkozás, meg a „hogy vagy?” bűvkörében. A gép osztott-szorzott és legnagyobb meglepetésemre a „C” csoportba osztott.

A meglepetés

A szóbelik még aznap le is zajlottak. Egyenként kellett bemenni, leülni, és különböző feladatokat megcsinálni egy kínai tanárral beszélgetni, stb. Természetesen kínaiak vizsgáztatnak, rövid bemutatkozás, különböző kérdések, olvasási gyakorlat, szövegértés, szavakból mondatok összerakodása és ehhez hasonló feladatokat kell teljesíteni, ebből áll a vizsga. Eredmény majd csak vasárnap este lesz, addig lehet izgulni. Szerintem egész jól sikerült, bár azért félelem volt bennem, és amikor szavakból mondatokat kellett csinálni ott megakadtam, és a tanárnő már ment is volna tovább, amikor mondtam neki, hogy 我要试一试! (Meg akarom próbálni!). Végig nagyon kedves volt, mosolygott, és nagyon figyelt.

Várakozás a szóbelikre és az írásbeli eredményére. Jobbról balra: Mári, Zsuzsi, Laura

A vizsga után a kantinba mentünk. Ez volt az első olyan látogatásunk itt, hogy rendesen együtt ettünk. Meglepően finom és meglepően olcsó volt. Csirke húst ettem rizzsel. Teljesen vállalható nyugati csirke volt. Szegény Gömbi belehúzott a javába! Volt egy itthon szezámmagos csirkének kinéző golyó, amire ő már első közös kantinlátogatásunkkor szemet vetett. Most meg is kóstolta nagy lelkesen. Kiderült, hogy a golyócskák nem csirkehússal vannak töltve, hanem édes babbal. A kínaiak imádják az édes babot, nem számít, hogy mibe, ők mindig raknak mindenbe. Reggelire, desszertekbe, de akár fagyiba is. A fekete szezámos fagyi és a zöld tea fagyi mellett mindig van édes babos vagy vörös babos fagyi is a fagyizókban. Nagyon nem ízlett neki. Megfogadta, hogy soha többé ilyet nem eszik. Nem is csodálom.

Este elhatároztunk a többiekkel, hogy kimegyünk a városba, az éjszakai Szén dombot megnézni. Ez az a hely, ahol reggelente mindenki tájcsizik (nem tudom melyik a helyes magyar írásmódja, így a pinyint fogom használni: taiji (太极)), és állítólag nagyon jól látni az egész várost. Eléggé kaotikusan, de sikerült végül Xidan-ban leszállni a metróról. Itt egy idős néni segített, és igen hamar kiderült, hogy késő van már ahhoz, hogy arra bóklásszunk, a kerteket nagyon korán bezárják, így nagy esélyünk nincs, hogy a Szén dombra feljussunk. Újratervezés, és inkább helyette akkor a környéket néztük meg.

Ebédelünk. Balról jobbra: Gömbi, Ekatyerina, Laura, Erika, Mári, én.

Pekingnek ez a része gyönyörű. Mikor kijövünk az egyetemünk környékéről nekem mindig az az érzésem támad, hogy igazából Peking nagyon szép, csak mi vagyunk rossz helyen. A mi környékünk igazi szegénynegyed. Ezeken a helyeken meg hatalmas plázák vannak, rengeteg ember, terek, forgalmas utak, fényárban úszó sugárutak. Ez a Peking nem is az a Peking ahol mi lakunk. Nálunk minden koszos, büdös, mocskos, itt meg rend van, tisztaság, virágágyások, és leginkább Londonhoz hasonlítanak az ezer fényreklámmal, villódzó fénycsíkokkal tarkított házak.

A fényárban úszó Xidan igazi metropolisz külsőt kölcsönöz Pekingnek.

Végül vacsoráztunk egy utcai árusnál, aztán késő lévén hazamentünk. Este még söröztünk egyet a folyosón Gömbivel és az emeleten lakó haverokkal Sarah, Flavio, Ali, Chalar, társaságában, és sokat beszélgettünk Kínáról és az itteni élményekről. A végén még jól is fogom itt érezni magam. Most úgy tűnik, bármi lehet, bármi megtörténhet. Holnap a Nagy Falra megyünk kirándulni, igazi turista látványosság, plusz az első egyetemi szervezésű kirándulás. Már nagyon kíváncsi vagyok milyen lesz az összes külföldi diákkal együtt. Holnap ez is kiderül.

Gömbi meghódítja a várost.

A mai nap már megint szmogban indult. Visszaállt a rend, Peking felett az eget tejfehér köd borítja, nem látni semmit. Minden a régi. Rengetegen még csak ma jöttek meg. Elképzelni sem tudom, mennyi mindent kell szerencsétleneknek csinálni.

Diákügyintézés a Tengerentúli Diákok Irodája előtt. Balról: Gömbi a napi sprite-tal, Ádám, és Marcus

A legelső jó dolog a mai nap azt volt, hogy 10kor keltünk. Zsuzsi ki volt bukva, eléggé megviseli őt is ez az egész. lementünk, dumáltunk, majd ő és Pauilna (a szobatársa) elmentek kajálni, mi meg átvettük a diákunkat. Ettől a perctől kezdve már mi is igazi BFSU-s diákok vagyunk! Nagy szerencsénkre összetalálkoztunk Ádámmal és Marcusszal, így kicsit meggyorsult az ügyintézés is: Lett Gömbinek telefonja illetve net a szobában (csak diákkal lehet kérni, 60 元 / hó, az első hónapban azonban 100 元) és sikerült kajakártyát is csináltatni a közeli kantinhoz (30 元 kaució, és raktam rá 50元 pénz).

Mai ebéd közbeni sörözés. Én, kezemben a híres yanjing sör. Pekingben az üvegpohár ritka, főleg ez a fura narancssárgát preferálják.

Nagyon éhesek voltunk, hisz kimaradt a mai reggeli, így 3 körül Ádámékat megkérdeztük, hogy merre lehet valami rizses, szilárd kaját enni, már nagyon elegünk volt a leveses izékből, csak tudnak valami jót. Mutattak is egyet, egy – Ádám szerint – szecsuáni (四川) éttermet, amibe bementünk. Ismét ugyanazt játszottuk el, próbáltunk az étlapról valamit összehozni, valamit sikerült is, és kaptunk egy hatalmas tál rizses, babos, csípős paprikás izét.

A legjobb kínai kaja eddig! Bab, sok-sok paprika, rizs.

Megkóstoltuk, és isteni volt. Egy hét után végre Kínában FINOMAT ettem. A többi is ehető, vagy ehetőbb volt, de ez volt az első, amire azt tudom mondani, hogy finom! Teljesen felvillanyozódtunk! Van net, jót ettünk, igazából majdnem minden rendben van. El sem hiszem!

A kínaiak fogalma a csípősségről. Ezt már nem lehetett megenni.

A többiek eltűntek. Egyedül Zsuzsival és Paulával találkoztunk, a többiek szinte teljesen felszívódtak. Mondjuk érthető. Tegnap este mindenki arról számolt be, hogy valami nagyon rossz helyen ettek. Mari kajája állítólag egy tál gilisztára hasonlított mind kinézetre, mind ízre, és a többiek is állítják, ilyen rosszat még nem ettek sehol. Félek, hogy előbb-utóbb én is bele fogok ebbe futni, de hogy mit lehet ellene tenni, azt nem tudom.

Kínában minden kártyás. Jobbról balra: biztosítási kártyám; kaja kártya, amivel a kantinban lehet ebédelni, mert készpénzzel nem lehet fizetni; kínai bankkártya amire majd jön az ösztöndíj; kínai metró kártya, amivel metrózni lehet; szobakártya, amivel a szoba ajtaját lehet kinyitni.

A többiek 6-ra mennek valahova kajálni, de mi nem vagyunk éhesek. Plusz tanulni is kéne. Tegnap is olyanokra jöttem rá, hogy ismerek egy alapvető jelet, de már nem emlékszem a hangsúlyra. Szóval muszáj készülni. Nem akarok valami nagyon gyenge csoportba kerülni. Elvégre tanulni jöttem ide!

A kínai diákigazolványom

Ma amúgy sokat spanoltunk. Összehaverkodtunk az egyik szomszéd koreai sráccal, aki bár 5 évet élt Hong Kongban nálam ezerszer kevesebbet tud kínaiul, összebarátkoztunk még egy török (Ali) és egy olasz sráccal is (Flavio), és egy olasz lánnyal is (Sarah). Alakulnak a dolgok! Na, megyek hajnalig tanulni, holnap 8:30-kor vizsga! Tessék drukkolni!

A tegnapi esti kicsapongás még érződött erősen a mai reggelen. Persze, hogy a reggelre betervezett zuhanyzás, borotválkozás elmaradt, alig bírtunk felkelni fél8-kor. Nem baj, így is sikerült minden, félre lent is voltunk, és meglepetésünkre az elsők egyike voltunk a regisztrációnál. Sokan csak ma jöttek meg, mert aki ma jön, az elé kimegy az egyetemi busz a reptérre. Ők nagyon rosszul járnak: először is, a nulláról kezdik infók nélkül, kolit el kell foglalni, beiratkozni, kaját találni, szobatárssal összeismerkedni, stb. Még most, fél 11-kor is jönnek új emberek bőröndökkel. Őket aztán sokkolhatja ami itt van.

Orvosi kártya, amivel az iskolaorvoshoz lehet menni. Külön bosszúság, hogy bár 2 incses képet kértek mindenre, a képeket az igazolványképnél kisebbre vágják.

A beiratkozás meglepően jól ment, igaz, 7x kellett sorban állni, de holnapra meglesz végre a diákom amivel lehet netet is előfizetni, és befizettük szombatra egy egyetemi kirándulásra a Nagy Falhoz. 5 元-ért a hülyének is megérte. Persze, hogy megyünk! Az orvosi papírokat senki nem tudja, hogy el fogják-e fogadni. Azok szerint, akik már régóta vannak itt, tuti nem. Szépen lehúzzák érte a 400 元-t, eszükben sincs elfogadni ezeket. Meglepő, hogy nem kellett végül a biztosításért fizetni, így megspóroltam 600 元-t, ami azért jó pénz lesz. Azt mondják, ez az egy éves konditerem használati díj. Ezt sem kell akkor otthonról elkérni.

Beiratkozás, ezer sorban. Középen egy katona ül, ugyanis előtte fizetik a tandíjat. Mindenhol, ahol pénzzel foglalkoznak, a pénzt át kell pörgetni egy számlálón, ami feljegyzi, hogy mennyi pénz ment át rajta. Ezt felügyeli a katona.

Elkezdtem költségvetést írni, hogy tudjam, mikor mire mit költöttem. Szeretném felméri, hogy mennyiből jövök ki, mennyi pénz kell otthonról stb. Kitaláltam, hogy valószínűleg heti 2-3x fogok nyugati éttermekben enni. Ezeknek az árai jóval a kínaiak felett van, de relatíve tudja az ember, hogy mit eszik, és végre hazai, nyugati ízek azok. Egy kínai étteremben úgy 15 元 –ért jól lehet lakni rendesen, ha nagyon éhes az ember, akkor 20-30, de akkor szétette magát. A nyugatiakban 25 元 egy tojásrántotta. Most egyelőre véletlenszerűen megyünk be relatíve jól kinéző helyekre, vagy olyan helyekre, amire azt mondták mehetünk. Ott elénk raknak egy pecsétes étlap szerű laminált lapot, arról meg az összes kínai tudásunk összeszedve próbáljuk kitalálni, hogy milyen lehet, mi lehet benne, és vajon jó-e, csípős-e, milyen húsból van. Eddig – Hála Istennek – csupa ehetőbe futottunk bele, bár a ma esti 羊肉水饺 (bárányhússal töltött főtt gombóc) annyira nem volt az esetünk. Reggelire viszont ismét 包子 (baozi-t) ettünk, ami ismét király volt, bár leettem magam a kifolyó lével, amitől egy hatalmas folt lett a sárga pólómon. Remélem, mikor 1-2 hét múlva mosásra kerül a sor, ki fog még jönni az ez olajos izé.

Laura és a baozi

A mai nap nagy eseménye a 银行卡 (yinhangka – bankkártya) elintézése volt. Egy oldalas kis útmutatót kaptunk, hogy hogy is találjuk meg a bankot, ahol számlát kell nyitnunk. A kínai nyelvtudásunkat erősen megdolgoztatta egy folyószámlanyitási papír, ami természetesen csak kínai nyelven volt. Kb 10-en verődtünk össze, mindenki bőszen szótározott és kérdezgette az ott dolgozóakat, hogy most ide mit kell írni, oda mit kell bemásolni. (Nehezítés, hogy itt sem beszél senki 10 szónál többet angolul.) Amíg az OTP nekem 3 hét alatt küldte kis a Visa kártyámat, addig a kínai bank ott helyben kiadott egy kártyát. igaz, ezen nincs név, nincs semmi. Egy szám, egy egyszerű plasztik kártya az egész. A kártya szigorúan csak Kínában érvényes, már csak azért is, mert 6 jegyű PIN kódja van. Ergo sehol máshol nem is tudom beütni. Plusz természetesen semmiféle jel nem utal rá, hogy bárhol a világon elfogadnák.

Banki ügyintézés Kínában. Ezeknél az ablakoknál harcoltunk mi is a kártyánkért.

A nagy kaland után Gömbivel aludtunk ismét egy 2-3 órát. Nagyon kellett már: meglepő volt, hogy este 7-kor már sötét van. Oké, szeptember van végül is, de szomorú ezt látni. Az idő is estére lehűlt. Kellett már a felső és a farmer. Ma megittuk Gömbivel ez első sörünket. Igazi kínai gyártmány volt, ezt már csak a furcsa kiszerelés is mutatta. Kínában ugyanis egyáltalán nem egységes, hogy hány mililiteresek az üvegek. Mindenki másmilyen gyárt. Az egy üveg sörünk (ami amúgy 2.6元 volt) 600 ml-es, a fél literes vizem, amit vettem 550 ml, de láttunk üdítőt, ami 348 ml. Szinte minden kiszerelés létezik. Egyedüli szabvány üvege csak a nyugatiról jött dolgoknak van – Ilyen pl a 可口可乐 ( Kekou kele = Coca Cola)，vagy a 雪碧 (xuebi – Sprite).

Az első sörünk. Tsingtao, 600 ml.

További hír, hogy sikerült szemetes intézni a szobába. Bár evidensnek tűnik, hogy van, sőt, az első takarítónő, aki aláíratta velünk a szobaszerződést, azt is beleírta, hogy van, de mégsem volt. Egy ilyen fontos dolog, mint szemetes beszerzése ez itt komoly harc. Eddig kétszer szóltam a takarítónőnek/szobaasszonynak, hogy nincs szemetesünk. Mindkétszer azt mondta, oké intézni. Nem történt semmi. Aztán szóltam a recepción, mire 5 perc után közölték, hogy ha kell, akkor vegyek magamnak. Megszoktuk, hogy szeretnek sumákolni a kínaiak, és ha valaki nem ragaszkodik foggal-körömmel az igazához, akkor át is fogják vágni. Csomó Konfuciusz Ösztöndíjas tanulóval kifizettetik a biztosítást, mi meg addig mondtuk, hogy benne van, amíg elhitték, és odaadták a kártyát ingyen. Vissza a szemeteshez: 3 sikertelen próbálkozás után ma este megint megkerestem egy másik takarítónőt, aki rendes volt, és 2 órával később hozott is egy szemetest. Rögtön kapott egy Budapestes hűtőmágnest, remélem, ez majd változtat a hozzáálláson.

Vacsora a muszlim étteremben

Vacsorára ma egy új helyek próbáltunk ki, egy muszlim éttermet. Ádámék azt javasolták, ott nyugodtan ehetünk, mert a muszlimok tiszták. Ettünk is, és jó is volt. Igaz, már kicsit kezdünk besokallni a különböző levekben ázó tésztáktól. 3 napja valahogy mindig ilyet eszünk. Persze a lé mindig más, a hús is meg a zöldség is, de már ez a leveses cucc kezd elég lenni. A legjobb az egészben az volt, hogy volt benne zöldpaprika. Alig egy hete vagyok itt, de olyan jó érzés volt finom, ízletes zöldpaprikát érezni a levesben. Igazi, kicsit főtt, ropogós paprikát! Meg is jegyeztem, hogy bár gyümölcsös bőven van, zöldséget még nem nagyon láttam. Illetve amit igen, arról fogalmam sem volt, hogy micsoda, és a higiénés körülmények is hagytak maguk után kívánnivalót.

Gömbi és a vacsora

Most még este muszáj lesz egy kicsit tanulni. Megkaptuk beiratkozáskor a beosztást és lesz mit csinálni. Hetedikén például rögtön vizsgával kezdünk. Szintfelmérő, hogy ki milyen csoportba kerül. Már meg is kaptuk hozzá az Exam Permit Card-ot. Kínában minden vizsgázáshoz, a nyelvvizsgához is, kell egy kártya, ami maga az engedély, hogy mehetsz vizsgázni. Itt még azért is meg kell dolgozni, hogy vizsgázhass. 10-én pedig már kezdődik is a tanítás. Holnapi nap végig tanulással fog elmenni, illetve végre kialusszuk magunkat. Olyan jó lesz végre aludni! Remélem, fogok tudni rendesen.

Tanulás a szobában