Az éjszaka után, csak a reggel volt rosszabb. Alig aludtam. Hiába próbáltam, hiába gondoltam, hogy több mint 48 óra nem alvás elég kéne hogy legyen, ahhoz, hogy álomba zuhanjak, mégsem aludtam szinte semmit. Reggel találkoztunk Zsuzsival, lementünk reggeliért a kisboltba. Próbáltunk keresni valami ehetőt, de nem nagyon sikerült. A végén kalácsot ettünk, a repülőről megmaradt lekvárral. Siralmasan éreztem magam. Még a fogkefémet sem vettem elő, annyira biztos voltam benne, hogy most már nem tarthat sokáig, most már mindjárt mehetek haza. Megveszik a többiek a repcsijegyet, én valahol találok egy icipici internetet, kinyomtatom a jegyemet és már mehetek is haza, a gyönyörű budai szobácskámba! Annyira jó lesz!

Mivel 6 óra időeltolódás van, ezért tudtam, hogy ki kell még húznom egy darabig. Míg Tibi elmondja anyáéknak, míg körbe fut az infó, míg mindenki megérti, hogy tényleg mi van itt. És még ha sikerül is, még ha azonnal foglalnak nekem jegyet, akkor is még pár napot itt fogok lenni. Mit fogok enni? Nem igazán zavart volna, ha pár napig nem tudok zuhanyozni, vagy ha pár napig nincs fogmosás. Az étel hiánya az már inkább. Fojtogattak a szagok.

Nem nagyon tudtam, mit csináljak magammal. Zsuzsi hasonlóan kétségbeesett volt. A végén kitaláltuk, hogy úgyis jönnek a kínai srácok, István és László, menjünk el velük várost nézni. Nagyon megörültem, látni akartam Peking egyik központi helyét. Hátha ott van net, hátha ott vannak külföldiek, hátha ott meglátom azt a Pekinget, amiről az útikönyvek is írnak. Hátha az egy barátságosabb hely, talán ott tisztább minden. A tegnapi nap már nagyon netközelbe akartam kerülni, de annyira bizarr volt az összes internetkávézó kinézete, hogy végül nem mertem bemenni. Bíztam abba, hogy ha most központba megyünk, minden jobb lesz.

Tiananmen tér

Végül kitaláltuk, hogy menjünk ki a Tiananmen térre. Mégis csak Peking „főtere” ott biztos minden jobb lesz. El is indultunk. A tér tényleg hatalmas. A metróból feljövet csak a Tiltott várost látja az ember a Mao képpel. Még Salát Tanár Úr mesélt egy városi legendát, miszerint minden évben pár napra eltűnik a Mao kép, mert takarítják, és a rossz nyelvek szerint minden takarítás után egy eggyel kisebb kép kerül vissza a helyére. Így elnézve, azért még egy darabig ott lesz a kép, nem akaródzik látványosan összemenni.

A Tiltott város híres kapuja Mao elvtárssal

A téren a legmeglepőbb dolog a rengeteg kamera, őr, megfigyelő ember. Egész Peking tele van velük. Sok embert alkalmaz arra valaki (gondolom a Kormány), hogy mindenki meg legyen figyelve, hogy mindenki teljes ellenőrzés alatt maradjon. A rossz éjszaka után ez eléggé nyomasztóan hatott. Jót tett picit a városi séta, bár a legmeglepőbb az volt, hogy alig láttunk turistákat. Legalábbis fehér ember nagyon kevés volt még itt is. Gondoltuk, hogy megnézzük Mao mauzóleumát is, de az idióta nyitvatartási idők miatt végül nem sikerült. Kínában eléggé furcsán vannak nyitva a dolgok: Van ami csak délelőtt, van ami csak pár órát. Itt simán megtörténik, hogy egy múzeum mondjuk 7-11-ig majd 4-5-ig legyen nyitva, a mellette lévő meg 12-2-ig. Minden teljesen össze-vissza van, cserében viszont a hétvégén sem pihennek, minden ugyanúgy nyitva van akár szombaton, akár vasárnap. Ezt az 1-2 órás ebédszünet meg csak megbonyolítja. Ember legyen a talpán, aki ezt fejben tudja tartani. Tanulság: Mindig érdemes előtte megtudni, hogy épp amikor menni akarunk mi meddig van nyitva.

Mao mauzóleuma előtti szoborcsoport, előtte egy rendőrrel

Sajnos a hangulatom a városnézés végére sem lett sokkal jobb. Továbbra is csupán egyetlen gondolat kötött le: hazamenni, méghozzá minél hamarabb.

Minden lámpán rengeteg kamera. Mindennapos látvány Peking utcáin.

László a kis kínai kísérőnk látva, hogy már nagyon éhesek vagyunk, meghívott minket az egyetemi kantinba kajálni. Ez egy 3 emeletes épület, ami csak ételkiadó ablakokkal van tele. Felül lógnak a kínai jelekkel sűrűn teleírt cetlik, hogy aznapra épp mi a kaja, és a kb. 1000 féléből lehet választani. Zsuzsival kibogarásztunk egy paradicsomos, tojásos tészta nevezetű ételt. Mindketten valami olaszos paradicsomszószos ételt vártunk, helyette egy sűrű sárga lében úszó, fura, tésztás valamit kaptunk sok káposztával, és néhány paradicsomgerezddel. Zsuzsi szerint egész jó volt, én nem osztottam a véleményét. Próbáltam magamba diktálni az egészet, tudva, hogy más ehetőt úgysem fogok tudni enni, de ez is csak tovább rontotta a kedvem. Kifejezetten rossz íze volt. Azzal győzködtem magam, hogy még ha ma foglalnak is nekem repülőjegyet, az indulásig tuti van még pár nap, addig is valamit enni kell, az az 1-2 szelet kalács amit reggelire ettem, nem fog napokig kitartani. A sorsfordító azonban rohamosan közeledett.

A kantin egyik ablaka, rajta lóg az aznapi menü.

Épp a koli előtt voltunk, amikor jött egy SMS: „no para, jön a magyar felszab hadsereg” majd egy félpercre rá, csörgött is a telefon, és egy magyar srác, Ádám hívott. Mint később kiderült Tibi írt Andrásnak, hogy baj van, hogy végig sms-eztem az éjszakát, majd mivel András dolgozik, ő írt Ádámnak, hogy van egy srác az idegösszeomlás szélén elveszve Pekingben, és segíteni kéne. Ő meg rögtön jött és segített.

Ádám egy magyar-izraeli srác, tökéletesen beszél természetesen magyarul. Jó ideje itt él, 1 évet járt a Beiwaira, most egy 2 éves ösztöndíjjal van Pekingben egy másik egyetemen, és szerinte Peking a világ legjobb városa. Fordítóirodái működnek Pesten, ebből kifolyólag anyanyelvi szinten beszél kínaiul. Elvitt egy helyre, ahol itatott velem egy tejeskávét (igazi tejből, igazi kávéból – ez itt nagy szó!), bemutatott a barátainak, és leült velem beszélgetni, hogy mégis mi bajom is van Pekinggel. Szépen kiöntöttem mindent, hogy a szagok, a környezet, a koli, sehol sem lehet semmit sem enni, és amúgy itt mindenhol kosz, mocsok van.

Kiderült, hogy ő pont ugyanúgy viselkedett. Ő a Tiananmen tér közepére ült le első nap, és ott sírt és nem lehetett elvinni onnan, mert közölte, ő innen maximum csak a repülőtérre megy. Mint mesélte, ez teljesen normális reakció, csomó ismerőse átesett ezen, van olyan, aki utólag már nem is emlékszik, valószínűleg az agya blokkolja ezeket a szörnyű emléket.

Első találkozás a kínai étellel - paradicsomos tojásos tészta. Rossz választás volt.

Már maga a hely is nagyon megnyugtató volt. Teljesen nyugati jellegű pub, ahol csak a felszolgáló volt kínai. Megmutatta az étlapot, tele van nyugati ételekkel: hamburget, csirkreburger, almáspite, igazi kávé, omlett, melegszendvics, sült krumpli. Ő évek óta itt eszik. Elmondta, hogy a szagokkal nem lehet mit tenni, azokat meg kell szokni, hogy ne a negyedik emeletre járjak mosdóba, mert a 6. emeleten van angol wc, de ott nincs meleg víz, hogy itt a Helensben (ez a hely neve) van wifi, és egyedül Pekingben itt van olyan hely, ahonnan  még facebook és youtube is elérhető (mindkettő központilag blokkolt oldal). Egészen estig beszélhettünk. úgy éreztem, mintha valami kincsre találtam volna. Ezek szerint van mégis olyan hely itt, ahol picit otthonosabban érezhetem magam! Ádám minden kérdésemre válaszolt, nagyon nyitottan állt hozzám, és egészen megnyugtatott. Cseréltünk számot és felajánlotta, hogy bármiben segít, csak szóljak neki. Azóta sokszor éltem is ezzel a lehetőséggel. Az este folyamán megérkezett még András is és vele együtt a barátnője, az én volt kínai tanárnő Niu is. Nem is emlékszem mikor örültem meg ennyire valakinek, mint mikor megláttam a tanárnőm ismerős arcát! Mindketten szintén nagyon kedvesek voltak, és Niu is elmondta, hogy ez teljesen normális, mindenkit kibuktat elsőre Kína és ami itt van. Furcsa, de egyben megnyugtató volt, hogy egy kínai is így véli, hogy szerinte is elég kupis ország ez. A beszélgetés végén tettünk egy hatalmas kört a környéken, megmutatták melyik éttermek jók, hol vegyek gyümölcsöt, mire figyeljek, mit hol találok. Nem mondom, hogy teljesen megnyugodtam, de azért ez nagyon sokat dobott rajtam. Sosem fogom tudni meghálálni azt a sok segítséget, amit akkor kaptam. Úgy éreztem, hogy bár az egy év még mindig nagyon sok itt, de pár hetet talán még maradok. Ádámmal azt mondta, hogy ha 2-3 hét múlva is azt érzem, hogy haza akarok menni, akkor menjek, de adjak még egy esélyt a városnak. Ebben így meg is állapodtunk.