Leszállva a buszról még egy kicsit gyalogolni kellett, a 30 kilós bőröndöt taszigálva magunk előtt, majd megérkeztünk a világhíres 北京外国大学 (Pekingi Idegennyelvű Egyetem) épülete elé. Ez az egyetem nem külföldiek oktatására van képezve, hanem egyike, a Pekingi Hülye Nevek Egyetemének. Elég furcsák itt az elnevezések. Az, hogy van Pekingi Egyetem, az természetes. Hogy van Beijing North University még rendben is van. De a Pekingi Kisebbségek Egyeteme, és a Pekingi Rádió és Televízió Egyetem már sokkal furább. Az Idegennyelvűn, ahova én kerültem - és amúgy Peking egyik legjobb hírű egyeteme - mindent tanítanak, ami külfölddel kapcsolatos. Tanítanak jogot, közgazdaság tudományt, és persze mindenféle külföldi nyelvet is, fordítást, mindent. Van magyar tanszék is, lehet tanulni szlovákul, de akár a nemzetközi diplomáciában is el lehet merülni. Minden Nyugati Ópium megvan itt. (Megjegyezném, hogy kínai nyelvű magyar nyelvtankönyv van, bezzeg magyar nyelvű kínai nyelvtankönyv nincs.) Szóval lassan megérkeztünk az itteni egyetemre köszönhető Andrisnak, aki pont előttem húzott le egy évet ugyanitt. Ő volt az, akinek a segítségével sikerült egy kis segítséget szereznem magam mellé. Andris ugyanis a volt kínai tanárnőmnek lett a barátja, s az itt töltött egy év alatt összebarátkozott egy kínai sráccal, aki itt tanul magyarul. Ő István. István volt az, aki kijött elénk az egyetem elé, egy barátjával Lászlóval (akinek nagyon szép neve van amúgy. 王炳霖 – király, fényes, folyamatos eső) Innen ők segítettek nekünk regisztrálni és megtalálni a szállást. Az ötlet jó volt, de rögtön kiütközött a kínaiak borzalmas természete és tudatlansága. A 2 srác jó fej volt, de semmit nem tudtak. Hiába tanulnak itt már egy éve, nem találták az épületeket, nem tudtak semmit, és vagy 1 órát bolyongtunk a tejfehér szmogban a kampuszon. Persze az egész egyetem hatalmas, de így hogy semmit sem tudtunk, és csak mentünk-mentünk előre, még nagyobbnak tűnt. Nagyon kifárasztottak és megdolgoztattak a kínaiak ezzel a plusz túrával. A bőröndöt elvették tőlünk és ők cipelték, ennyi előnyünk volt legalább. Vicces, amikor egy vasággyal együtt 30 kilós kínai az én 30 kilós bőröndömet taszigálja, és közben mosolyog, hogy ő ezt bírja, nem kell, hogy átvegyem. A következő meglepetés a recepción fogadott: senki nem beszél semmilyen nyelven. Egyetlen nyelv van: a kínai. Zsuzsi a kínai szakjával és én a kis megkopott kínai tudássommal igyekeztünk valamit összehozni. Próbálkozásunkat siker koronázta, mert mikor megkérdezték melyik kolit akarjuk, akkor annyit sikerült elmondani, hogy végül a csúcskollégiumba kerüljünk, a GuoJiao Building – 东留学生公离楼-ba.

A Goujiao lou épülete - a szállásom 10 hónapig

Ez a külföldi diákoknak fenntartott kolesz, az abszolút 5 csillagos luxus. Legalábbis itt. Ez címszavakban a következőket jelenti: 2 ágyas szobák, egy szoba 3 négyzetméter. Az ágy egy deszkalap leterítve egy nagyon vékony matraccal. Fürdőszoba a folyosó végén, közös. Zuhanyzó van, iszonyú állapotok, a szoba közepén egy folyosó, ahol az összes lé összefolyik. Wc 3 fülkényi kínai taposó wc. Kínában amúgy is az a szabály, hogy nagyon szűkek a szennyvíz csövek, így nem szabad a használt WC papírt a wc-be dobni, hanem a mellette lévő szemetesbe kell. A taposówc-nél nincs megalázóbb dolog: 1, ügyeskedni kell, hogy a ruhád ne legyen olyan, 2, úgy guggolsz felette, mint egy állat, 3 ahogy leguggolsz, felcsap a szag.

A "luxus" szobám

Teljesen kiborultam. Ez egy nyomortelep, egy putri! István, aki felkísért a szobámba nem értette. Ők 6-an alszanak egy ekkora szobában, nem is érti azt a szót, hogy magánszféra, sőt, ő csak mutogatja, hogy de hát itt légkondi is van. Teljesen elvesztettem a fonalat. Eszem ágában sincs kipakolni, én innen azonnal megyek a reptérre, szó sem lehet, hogy egy perccel tovább maradjak. Zsuzsi is eléggé lesokkolódott. Egy emelettel lejjebb kapott szobát. Nem beszélve még arról, hogy meg is szívattak minket. Amikor becsekkoltunk, akkor a recepciós elkezdett vacakolni, hogy hát ő nem tudja, hogy az ösztöndíj fedezi-e a szállást, vagy nem, szóval biztos ami biztos alapon fizessünk ki 100 元-t az első két éjszakára. Mit tudtunk tenni, kifizettünk. Mindketten éreztük, hogy igazságtalan, mert tudjuk hogy fedezi, nem mi vagyunk az elsők, ez nem egy sosem hallott intézmény ösztöndíja, hanem állami ösztöndíj, de nem akartunk vitázni. Csak legyen már tető a fejünk fölött. Miután lecuccoltunk, elmentünk a kínai srácokkal alapvető dolgokat beszerezni. Kínai SIM kártyára például szükség van, mert különben nem lesz itt telefonunk, alapvető cuccok kellenek. A srácok teljesen reményvesztetten bolyongtak az utcákon, fogalmuk sem volt, merre kell menni. Olyan utcákon mentünk, amiket eddig maximum filmekben láttam. Mindenhol szemét, mocsok. Nem tudja eldönteni az ember, hogy mi folyik végig az utcán, de iszonyú szaga van. A szag. Pekingben eddig ez a legszörnyűbb. Az az édeskés szag, ami mindenhonnan jön, mindenből árad. Ezt a bódékból kicsapó iszonyú bűz, a szemét szaga, a romlott gyümölcsök szaga, a nyers húsok bomló szaga a fura kínai ételek főzése közben keletkező szagok csak mind jönnek és jönnek. Nagyon nehéz hányinger nélkül végigmenni az utcán.

A zuhanyzó

Mindenki az utcákon él. Van, aki a gyümölcsöt az utca kövéről árulja, a gyerekek a szemétben játszanak, mindenki könyékig jár a mocsokban. ha egy kínai megevett valamit, akkor a maradékot eldobja, nem törődik vele. Csikk, banánhéj, vagy egy üdítős doboz, egyre megy. A utcán nagy a forgalom, mindenki megy valamerre, teljesen szabálytalanul. Az utcákon nem lehet járni, mert annyi a szemét, mocsok, hulladék: eldobott gyümölcsök, üres üvegek, csomagolások. Az úton megy hát mindenki. Mindenki dudál. Az autósok centiznek a gyalogosok között, közöttük szlalomoznak a bicajosok, és a fura, háromkerekű járművön közlekedők. Az elektromos bicajok életveszélyesek, egyáltalán nem hallani őket, de iszonyú gyorsan mennek össze vissza. A kínai utakon a 2 sávból simán 4-et csinálnak a kínaiak, a KRESZ maximum udvarias ajánlásnak tekintik, semmi többnek. A kínai KRESZ szerint, ha piros a lámpa (ami csoda ha világít nem szokott), akkor az azt is jelenteti, hogy kanyarodni pont szabad. Így mindenki ügyeskedve megy.

A tradicionális kínai wc, felette a kiírás - Az angoltudás fellegvára

A villanyvezetékek csak úgy lógnak halomban, simán felmászik a kínai srác és elkezdi pakolgatni őket. Nem félnek, hogy agyonvágja őket az áram. Este egy férfi úgy hegesztett, hogy még szemüveg sem volt rajta. Bementünk egy Supermarketbe is (超市) kártyát venni, ahol olyan húspult volt, hogy egy hatalmas deszkán feküdtek a húsok, hűtés nélkül, és repültek rájuk a legyek. Egy embert csak arra alkalmaztak, hogy lépcsapóval leüsse a legyet, lehetőleg ne pont a húsra, de ha ott kente szét, az sem volt baj. A boltban a dolgok eléggé furcsák. A ¾-éről nem tudni mi, a másik ¼-ről inkább nem szeretne tudni az ember. Csirkelábak, fura színű folyadékban úszó zöldségek, ismeretlen, borzalmasan büdös gyümölcsök. Ezer ismeretlen kínai jel.

A folyosó

A kirakott cipők mind ázsiai diákokra utalnak (99%-uk koreai). A fengshui szerint ugyanis a hálószobába tilos belépni cipővel. Így ők kint rakják le mindig a sajátjukat.

Toast kenyeret találtunk, az volt végül is a vacsoránk. Életem legrosszabb napjának tartom az első és második napom. Teljes kultúrsokk, teljes szétesés. Internet természetesen nincs a koliban, a mobilom nem működik, csak néha tudok smst írni róla, és azt is 20x kell elküldeni, hogy valóban el is menjen, mindezt több mint 200 forintért. Úgy éreztem magam, mint egy száműzött, vagy mint akit kényszermunkára ítéltek. Bár azt hittem 48 óra nemalvás elég lesz, hogy jól aludjak, tévedtem. 2 órát tudtam csak aludni, és arra ébredtem, hogy kiver a víz, majd kiesik a szívem, zsibbadnak a karjaim, és rettegek. Őszinte, elemi félelem tört rám. Rettegtem, hogy nem fognak kiengedni az országból, hogy nekem itt kell maradnom, hogy ez nem lehet. Már mondtam napközben is a lesokkolt Zsuzsinak, hogy én nem maradok itt, hogy én hazamegyek, de akkor eldöntöttem, ez most már biztos, én azonnal hazamegyek innen. Szegény Zsuzsit felkeltettem, bekéredzkedtem a szobájába és 2 órán keresztül mondtam, hogy én innen hazamegyek, mert ezt nem vagyok hajlandó és képes elviselni. Zsuzsi meghallgatott, majd mikor már én is cikinek éreztem, hogy aznap 100000000x mondom el, hogy mennyire haza akarok menni, és mennyire haza is fogok, akkor otthagytam és visszajöttem. Egész éjjel a folyosón sétáltam, a szagtól sem bírtam aludni, és őszintén nagyon féltem. Életemben először igazi pánik tört rám. Egész éjjel végig sms-eztem a barátommal. Minden sms-em ugyanarról szólt: vigyenek engem innen haza, minél hamarabb! Ez nem az én nívóm, én itt nem bírom, itt ki fogok készülni, ennyi. Semmit nem aludtam megint. Csak vártam a reggelt, ami remélhetőleg elhozza a repülőjegyet, amivel azonnal indulhatok haza, Budapestre.