2012.09.22. 06:57 亚夫

Az első tanítási nap

Már a koránkelés nehezen ment. Reggel 8-ra beérni az iskolába, kifejezetten nehéz! Ma 2 汉语课 (kínai nylev) órám volt, reggel 8-tól délig. Eléggé megviselt ez a nap.

A tanárnő csengetésre lépett be a terembe, látszott, hogy nagyon ki van itt számolva itt minden. Egy viszonylag fiatal tanárnőnk van, ő lett az osztályfőnökünk, nála kell jelentkezni mindenre, neki kell szólni ha bármi baj van. Elsőre kedvesnek tűnik, azonban eszméletlenül gyorsan beszél. Alig értem amit mond. Elkapom ugyan a lényeget, de hogy valójában mi történik, azt nehéz megmondani. Tudom, mindenki felhívta a figyelmemet, hogy ez normális reakció, de ez akkor is mellbe vágott.

DSCN0077kicsi.jpg

Reggel a kollégium ajtajából. A jobb oldali sárga épületben vannak az óráim, odáig kell elmenni. Elől a rengeteg bicaj, hátul a szmog.

Első órán persze mindenki bemutatkozik. Kiderült, hogy az amerikai fiú múlt évben A csoportos volt (kezdő), neki ez a második féléve itt, de amikor a hobbijairól kezd beszélni, teljesen elvesztem a fonalat. Csupa ismeretlen szó, és mindenkinek teljesen más a kiejtése. Nagyon koncentráltam végig az órán, de azért nagyon meggyűlt a bajom ezzel a nyelvvel. Szinte rettegtem, csak nehogy felszólítsanak. A tanárnő többször is elmondta, hogy nem fog se angolul mondani semmi, se lassabban beszélni, igenis szokjunk hozzá, mert ez növeli majd a kínai nyelvi szintünket. Kicsit ijesztő volt.

A másik nagy küzdelmem a mai nap Magyarország volt. Mikor bemutatkoztam, persze elmondtam, hogy 匈牙利人 vagyok (Xiongyali – Magyarország kínai neve), de szinte senki nem értette a kínai tanárnőn kívül. Még a nagyon jól beszélő amerikai srác és a koreai lányok is megkérdezték, hogy az micsoda, és mit mondtam most. Megismételtem, még mindig senki nem vágta. Ekkor elmondtam angolul, úgy már az amerikai srác megértette, de a koreaiak többsége még mindig bután nézett. Az óra későbbi részében is párszor el kellett mondani, hogy valóban van egy ilyen ország, hogy Európában van, a közepén, és bár kicsi, de én onnan jöttem. Szerintem pár koreait még így sem sikerült meggyőznöm erről.

Főleg úgy, hogy néhányan csak kínaiul hajlandóak a másikkal beszélni, ami nagyon frusztrál. Értem, hogy ez hasznos, ha egymás között is kínaiul beszélünk, de az ő szókincsük ezerszer nagyobb, mint az enyém. Mondjuk a csapat java kínai szakos, vagy koreai. Lesznek itt még bajok!

Az óra közti szünetben megkérdeztem egy nagyon halk német lányt, hogy mit gondol, milyen volt az óra. Bíztam benne, hogy majd ő is elmondja hogy 真么难! (zhenme nan – Nagyon nehéz!), de ehhez képest lenyomott egy másfél perces monológot kínaiul, amiből szinte semmit nem értettem, majd mikor visszakérdeztem, hogy akkor most végül is nehéz vagy nem (direkt eldöntendő kérdést tettem fel, hogy tuti megértsem), akkor annyit mondott, hogy nagyon könnyű, alig van benne új szó és a nyelvtan is szerinte nagyon könnyű. Ez persze tovább fokozta a rosszkedvem. A második óra még durvább volt. Rengeteg az új szó, és tényleg alig értem mi történik. A kulcsszavak megvannak, de nagyon kevés idő van bármire, és mindennel sietni kell. Nem tetszik.

DSCN0068kicsi.jpg

A kollégium alatt található kisboltok sora a pincében. A háttérben egy gyerek játszik.

Órák után találkoztunk a többiekkel. Itt is két tábor alakult ki: egyesek unták az órájukat, mert túl laza volt, mások vért pisiltek minden percben. Az én csoportomban a többiek szintjét nehéz belőni, mert 2-3 ember beszélt végig, ők bólogattak, a többiek csendben ültek és figyeltek. De mint a német lány példája is mutatja, ez nem jelenti azt, hogy nem értenék, vagy hasonlóan elveszettek lennének, mint én.

Az amerikai srác meg nagyon meglepő. Persze, jó példa is, hisz így megtanult kínaiul egy fél év anyanyelvi környezetben, akkor remélem nekem is sikerülni fog.

DSCN0165kicsi.jpg

Azok a híres oroszlános ajtók

A napot megnehezítette, hogy ma volt az orvosi vizsgálat is. Ezért 12:30-kor találkoztunk az egyetem előtt, ahonnan busszal vittek minket tovább. Szépséghibája a dolognak, hogy éhgyomorra kellett menni. Éhgyomorra, 12:30-ra! A magyar orvosok valószínűleg a fejüket fognák, de akinek nem fogadják el az orvosi papírjait, annak ugye vérvétel is van, szóval muszáj kiéhezve érkezni. A busz út is igen hosszú volt, (Pekingben minden messze van), de ennél hosszabb már csak a 2-3 órás sorban állás volt.

Nagy szerencsém volt, hogy minden papíromat elfogadták. Méghozzá úgy, hogy amikor odaadtam a röntgen képet tartalmazó CD-t, akkor a nő egy „Nem kell!” felkiáltással elintézte. Az összes papíromon megnézte, hogy minden rubrika ki van-e töltve, hogy megvan-e a AIDS és a szifilisz teszt, de elolvasás nélkül rányomta az „érvényesítve” vörös pecsétet. Így megspóroltam csomó pénzt, és csak 60 元 verifikációs díjat kellett kifizetni.

Persze, amíg haza nem értünk addig nem volt kaja nálunk, így Laurával már kóvályogtunk az éhségtől. Amint hazaértünk megmutattam neki a szecsuáni kajáldát, ahol ma májat sikerült ennem, de nagyon finom volt. Mivel nem kértünk innivalót (Gömbivel mindig rendelünk egy üveg tsingtao sört) így most savanyú szilvalevet hoztak, ami nagyon finom volt. Kínában ha nem kér inni az ember, a kaja mellé mindig hoznak egy pohár valamit. Van ahol csak forró vizet (a kínaiak ugyanis nagyon sokszor isznak forró vizet csak úgy magában), de van, hogy teát, vagy üdítőt. Tegnap például teát kaptunk az ujgur étteremben.

DSCN0620kicsi.jpg

Máj és szilvalé

Estére már nagyon elszontyolodtam. Úrra lett rajtam a honvágy. Valószínűleg a kudarcként értékelt kínai óra miatt sok apró dolog a felszínre jött. Gömbi is elment kajálni másokkal, és így egyedül maradtam a gondolataimmal. Ez pedig a legrosszabb, ami történhet. Egyetlen aranyszabály van: nem szabad huzamosabb ideig egyedül maradni. A végén Ernánál kötöttem ki, elpanaszkodtam a szörnyű órám, meg hogy nem tetszik a világ most. Ő is csak azt tudta javasolni, amit tudok, foglaljam le magam, sportoljak, csináljak valamit. Szomorkodtam még egy kicsit a szobámban. Amint megjött Gömbi, rögtön lerángattam egy sörért a boltba, megittuk, utána jobb volt. Még picit tanultam is, de a kedvem nagyon nyomott maradt így is. Majd talán holnap. Gyenge napok is kellenek.

1 komment

Címkék: Laura Gömbi Honvágy


A bejegyzés trackback címe:

https://pekingfelettazeg.blog.hu/api/trackback/id/tr424795291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Leonardovics 2012.09.22. 10:28:37

Drága Fiúnk! Amikor mi ezt a részt elolvastuk, már tudtuk, hogy túl vagy a nehezén és a hangulatod is jobb lett. Gondolj mindig arra, hogy Neked is ragyogó képességeid vannak a nyelvtanuláshoz, nem csak az amerikainak. Ez a fiú fél éves előnyben van veled szemben, és meglátod, egy-két hónap alatt eléred Te is az ő szintjét. Megvan benned az erő és a kitartás, a tehetség, valamint a tanulás szeretete. Mi meg vagyunk arról győződve, hogy amikor majd januárban hazajössz, Te leszel a legjobb. Addig is kitartás!
Nagyon szeretünk Téged! Apa is mindig iszik a Te egészségedre. Millió puszi: Anya és Apa