Reggel korán kellett ismét kelni. Irány a nagy Fal! Végre egy közös kirándulás, végre valami szervezett Pekingen kívül program! Reggel még busz előtt beugrottunk Gömbivel venni egy kis reggelinek valót, előre tudtunk estig úgy sem tudunk mit enni. Gömbi zsemlécskéket vett én meg fura kalácsot. Persze a napi Sprite-ot is magunkhoz vettük. A napi luxust itt a fél liter cukros, nyugati üdítő jelenti. Ennyit megengedünk magunknak talán 2,8 元-ért.

Buszjegy a Falra, a tegnapi gyakorlással a háttrében, a kicsit viharvert íróasztalomon.

Aztán irány a busz. Az út meglepően hosszú volt. Legalább másfél óráig mentünk, közben próbáltam aludni, de ez közel lehetetlen volt. A közlekedés még mindig rémes, csomó autó az autópályán elakadásjelzővel megy, Isten tudja miért, megint mások pedig a sávok között szlalomoznak. Az, hogy alig valaki használ indexet és hogy mindenki befurakodik mindenki közé, arról már nem is beszélek. A legjobban mégis az állandó dudálás zavart: Kínában úgy gondolják az emberek, ha dudálnak, akkor attól biztosan előbbre jutnak. Nem tudom, honnan a gondolat, de 100%-os biztonsággal mondom, hogy nem így van. Egy teljesen beállt 8 sávos autópályán sem a dudálás, se az elakadásjelző nem segít. Ők azért nyomják, hátha.

Az egyetem buszán furcsán sok a fehér ember egyszerre.

A busznak egy előnye van: nagy. A nagy dolgoktól meg félnek a kínaiak. Marcus is izmos, nagy, erősnek kinéző srác, félnek is tőle a kínaiak, és ha bármit akar, azt el is tudja intézni. Hátrány viszont, hogy sosem neki válaszolnak a kérdésére, hanem mindig annak, aki épp Marcus mellett van. Nem mernek közvetlenül neki válaszolni, nem mernek a szemébe nézni. Mondta is ma, hogy egyetlen kínai sem ül melléje, és a szaktársai is félnek a nagy argentin sráctól. Amúgy teljesen alaptalanul. Gömbi körül is látni ilyet. Nem ilyen erősen ugyan, de a kínaiakban benne van ez a tartás. Persze, hozzá kell tenni a fehér bőrszín eleve sokszor tiszteletet parancsol itt.

lépcsők, lépcsők, lépcsők...

A busz lassan csak megérkezett, és onnan kezdődött a gyaloglás. Nagyon jó áron volt így ez az út, összesen 5 元-be került az egész, út, fal, minden, ami átszámítva is alig 150-200 forint. Később egy utazási iroda ajánlatában ugyanezt az utat 400-500 元-ért hirdették. Nekünk Zsuzsival már eleve a busz 16 元 volt a reptértől, és a Nagy Falnál is láttuk az árakat, és 50-100 元 közötti belépőkkel kell számolnia annak, aki meg szerezné nézni, plusz ennek másfélszerese, ha nem lépcsőn, hanem felvonón szeretne felmenni.

A fenyők mögött a magasban a Nagy Fal vonalai

Sokan úgy vannak a Nagy Fallal, hogy felmennek, és csalódnak. Mert ez valóban "csupán" egy Fal. Igaz, annak grandiózus. Gyönyörű a kilátás, látni a dús vegetációt, a zöldet körülöttünk, hatalmas erdőket. Legalábbis a Fal ezen szakaszán. Vannak olyan részek (ilyen a Sárkány fejének nevezett rész), ahol a Fal a tengerparton fut, vagy épp belelóg a tengerbe, van ahol sivatagon halad át. Ahol mi voltunk, itt a Fal a legvadabb helygerinceken kanyarog tovább, látni a ködbevesző hegycsúcsokon is egy-egy bástyáját. Lenyűgöző a látvány. Idáig fel is kell érni! Ez pedig olyan 10.000 lépcsőt jelent. Rengeteg lépcsőfok, rengeteg út, és rengeteg turista. Meg kell említenem, hogy pár pihenővel, de Gömbi is igazi hősként felkaptatott a tetejéig.

A Nagy Fal

Mint kiderült, mi időben jöttünk. Délelőtt – kora délután még nem olyan vészes a dolog, viszont olyan 3-tól elszabadul a pokol és konzervdobozzá válik a Fal. Legalább egy másfél órát sétáltunk fent, csináltunk ezer képet, csomó új emberrel ismerkedtünk meg és csodáltuk a lenyűgöző kilátást. Ilyenkor sajnálom, hogy véges a blog tárhelye, illetve hogy a net ennyire akadozik és lassú, mert különben ezer képet tudnék feltölteni erről a napról. Megnyugtató volt a büdös Peking után kiszakadni a városból bele a vad természetbe.

én és a fal

Árusok itt is vannak persze, szinten mindent árulnak, és 2 angol szót már tudnak is (Ez a kettő a cola, és a water – persze sajátos kínai tájszólásban). A bazársoron ObaMao pólótól, „megmásztam a Nagy Falat” pólóig minden van, ami a nyugati turista szeme-szája csak kívánhat.

Kiscsoportkép. Ezúton is köszönet Wooran Lee-nek a képért

Visszafelé még találtunk egy gyönyörű kertet, csobogóval, pagodával és hattyúkkal. Végre egy igazi kínai park. Pont olyan, ahogy elképzelni az ember a katalógusok után. Tó, felette kis híd, benne hattyúk, a szélén pedig kis piros tetejű pagoda.

Nagycsoportkép

Délután 4 volt így is mire hazaértünk, szinte teljesen kiéhezve. Ugyanis Gömbi mikor beleharapott a zsemlécskéjébe, elfintorodva közölte, hogy pont olyan rossz íze van ennek, mint a tegnapi babos golyóknak, majd a következő harapás után a zsemléből kibuggyant a barna babmassza. Egész nap szidta Gömbi a zsemléjét, s valóban, még jó darabig nehézséget fog okozni, hogy mi is az, amit az ember levesz a bolt polcáról és ehető. A kalácsom jó volt, illetve pont olyan, mint az első napokban. Nem jó, nincs jó íze, de le lehet nyelni. Ez a legjobb, ami elmondható róla. Gömbinek nem ízlett. Nem csodálom.

Így tehát kiéhezve értünk vissza. A frissen érkezett Erna és Viki már nem tudott jegyet venni a Falra, mert csak az első 150-nek jutott, így ők ma egész nap itthon voltak. Ők is éhesek voltak, így Ali ígéretét behajtottunk. Nem rég ugyanis Ali megígérte, hogy elvisz minket egy igazán jó ujgur étterembe. Erre már igazán kíváncsiak voltunk. El is indultunk így mind az öten, Viki, Erna, Gömbi, Ali meg én egy jót vacsorázni. Már ekkor érezni lehetett, hogy egy jó banda kezd itt kialakulni.

Ali rendel

Meg kell mondanom rég ettem ilyen finomat. Sokfélét rendeltünk, és mindenki tudott enni mindenből. A vacsorához teát szolgáltak fel, mi meg közben pálcikáztuk a különböző falatokat. Bár mindenki nagyon éhes volt, a pálcika tökéletes megoldás, hogy az ember ne tudjon falni. Hiába az erőfesztés, itt csak egyesével tudja az ember a falatokat a szájához emelni. Lassan, komótosan lehet így csak enni. Ezzel együtt hamarabb észre is veszi az ember, ha eltelítődött már. Illetve mivel mindenki egy tálból eszik, így az sem baj, ha valaki többet, valaki kevesebbet eszik. Nincs nyomás, hogy ami az ember tányérján van, azt meg kell enni, mert nem kell, nem derül kis soha, hogy ki miből, mennyit is evett.

Ilyen finomakat ettünk

Hazafelé Viki az egyik gyümölcsösnél meglátott egy fura gyümölcsöt és rögtön vett is belőle. Az egyik kedvence, persze számunkra teljesen ismeretlen. Sárkányszem a neve (龙眼 – longyan - sárkány + szem) ugyanis olyan, mint egy szemgolyó. Este ki is próbáltuk. Ízre olyan mint a licsi, nem rossz,de ez sem lesz a kedvencem. Megittunk még a folyosón a többiekkel, a közben csatlakozó Flavióval és Sarah-val egy sört, és kénytelen voltam elismerni, hogy először mióta itt vagyok jól érzem magam. Persze, ez szerintem globálisan meg fog változni, amikor befejeződik ez a turistáskodás, és elkezdődik az iskola, de most ebben a pillanatban minden jó. Sok mindent le kell nyelni, sok mindent el kell viselni, végtelen tolerancia, nyitottság és humor kell ide, de a végén még kiderül, hogy tényleg élhető ez a város?

Viki és a sárkány szeme